Sikeresen kivonszoltam Leon-t és magamat a partra. De szörnyen elfáradtam, hiszen a fiú legalább 60 kiló lehetett. Egy pillanatra leültem a fa tövébe és a törzsének döntöttem a hátamat. Szörnyen nehéznek éreztem a szemhéjamat és a testemet. Tudtam, ha most elalszom, akkor mindketten meghalhatunk. A tegnapi eső miatt teljesen lehűlt az idő, és a folyó jéghideg vize, szörnyen erős sodrása, csak rontott a dolgokon. Ráadásul most megint esni kezdett. Leon feje az ölemben pihent. Próbáltam magához téríteni, de nem sikerült. A szemem előtt, lepergett, egy emlékkép.
Egy lány áll a hegyen, de kőlavina indul meg. Majdnem belelöki a folyóba, de egy fiú félrelöki és megmenti. Reszketve nyitottam ki a szememet és álltam fel. Felnyaláboltam Leon-t és megindultam a szálló felé. Tudtam, hogy innen, már csak 3-4 órára lehet. Próbáltam igyekezni, de nem ment. Csiga lassan haladtam és ez bosszantott. Leon teste kezdett teljesen kihűlni, és nagyon megijesztett. Igaz én sem voltam jobb állapotban, de nem érdekelt, hogy mi van velem. Ez a folyó, egyszer már elvett tőlem valakit. Még egyszer nem fogom engedni, hogy megtegye. Mindenáron megmentem, hiszen neki családja van. Van egy húga, aki szereti és visszavárja. Szaporábbra fogtam a lépteimet és siettem úti célom felé. Éreztem, amint a tüdőmbe, minden egyes levegővételnél szúrú fájdalom hasít. Leon-nak azonban biztos agyrázkódása van, és pár bordája is megzúzódott. Mikor felhajtottam a pulóverét láttam a lila foltokat. Nem tudom mennyi utat tettem meg, Leon-t cipelve, de összeestem. Nem bírtam tovább, alig kaptam levegőt és a látásom is kezdett homályosodni. De nem engedtem a fáradtságnak. Ismét összeszedtem Leon-t és folytattam utamat, mostmár azonban jóval lassabban haladtam. ,, Kérlek, tarts ki! Már nincs sok hátra, csak ne add fel! Még valakit nem veszíthetek el!” száguldottak gondolataim a fejemben, mikor végre megláttam a szálló homályos alakját.
- Szerinted, mikor futnak be? – kérdezte Sophie, miközben Melissa-val egy csésze teával a kezükben az asztaluk felé tartottak.
- Nem tudom. – sóhajtotta nyugtalanul. Miközben leültek Márk, és Kurcz mellé.
- De azt még mindig nem értem, hogy estetek be közvetlen utánunk. – értetlenkedett Márk.
- Én megmondom az igazat. Sora megkért, hogy kövessem Sophie-t, mert aggódott a gyenge erőnléte miatt. – adott magyarázatot Melissa. Éppen a teáscsészét emelete a szájához, mikor a csésze hangos csörrenéssel a földön landolt és eltörött.
- Édes istenem!! – sikoltotta. – Hívjátok az orvosokat! – kiáltotta, majd felpattant és kirohant az esőbe. A többiek és Daniel sietve követték.
17. fejezet
Pihenés
Ott álltam a szakadó esőben Leon-nal a vállamon. Már teljesen elhomályosult a látásom, de talpon voltam. Éreztem, amint Leon súlya lekerül a testemről.
- Vigyék be a szállóba. – hallottam egy fehér ruhás alak hangját.
- Agyrázkódása van… és a bordái, megzúzódtak. – nyögtem nehezen.
- Köszönjük, innentől rendben... – válaszolta a doki, de már nem sokat fogtam fel belőle. Most már nem hajtott semmi sem tovább. Elfeküdtem a földön, és nem mozdultam.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el, és hogy mi történt, miután elájultam. Lassan kinyitottam a szememet és a szobámban találtam magamat. Megpróbáltam felülni, de egy hangos szisszenés után, vissza is feküdtem.
- Ne mozogj, eltört 2 bordád. – mondta Melissa, miközben elrendezte rajtam a takarót.
- Leon, hogy van? – kérdeztem, még kicsit kómásan.
- Neki csak agyrázkódása van, és enyhe zúzódások. De mégis mi történt?
- Belesett a folyóba. – kezdtem lehajtott fejjel. – Utána ugrottam és felhoztam a felszínre. Túl erős volt az áramlás, így sodortattam magunkat. Útközben, pedig belebotlottam pár kisebb sziklába. – közöltem, majd lehunytam a szemem és sóhajtottam.
- Most inkább pihenj, mert a te sérüléseid súlyosabbak, mint Leon-é. – mondta Melissa, majd kiment a szobából. Én hamar álomba merültem.
Álmodtam, de ez az álom szörnyű volt. Megint esett az eső, és villámlott. Egy fiatal kislány és kisfiú álltak a vízeséstől nem messze. Mikor megindult a kőlavina. A kislány sikoltott, míg a fiú félrelökte és lezuhant a folyóba. A lány ott állt a szikla tetején, és csak zokogott.
- Neeeee!! – ébredtem fel sikoltva és verejtékben úszva.
- Sora, nyugodj meg! Csak álom volt. – rontott be a szobába Melissa.
- Már jól vagyok. – válaszoltam halkan és rekedten.
- Megint, ugyanaz? – kérdezte tagoltan.
- Igen. – suttogtam. – De most szeretnék egyedül lenni, kérlek, menj ki. – kértem a lányt. Aki egy bólintással beleegyezett és kisétált a szobából. Annyira kimerült voltam, hogy azt sem vettem észre, hogy barátnőm sírva távozik a szobából. Az ajtóban viszont Leon-nal futott össze.
- Hogy van Sora? – kérdezte, a fiú, mikor azonban meglátta, hogy a lány sír.
- Már jobban. – válaszolta Melissa, majd megpróbált elsurranni a fiú közeléből, de nem sikerült.
- Várj, lenne hozzád, pár kérdésem. – kezdte a fiú.
- Sejtettem, hogy előbb-útóbb meg fogod kérdezni. – sóhajtott Melissa. – Menjünk az én szobámba.
A páros bement Melissa-hoz és leültek az ágyra.
- Ki az a Kosuke? – vágott bele Leon.
- A bátyja. – válaszolta halkan a lány.
- Nem is említette, hogy van testvére. – hökkent meg az ezüsthajú.
18. fejezet
A fagyos lélek fájdalma
- Ez nagyon hosszú, az lesz a legjobb, ha a legelejéről kezdem. – sóhajtott a japán lány. – Sora nagyon szerette a nagyszüleit. Minden hétvégét velük töltöttek a bátyjával. Azonban a 11.-ik születésnapján minden rosszra fordult. A nagymamája szívrohamban meghalt. Két héttel később a nagypapája is. Sora 3 napig alig evett és folyamatosan csak sírt. – hajtotta le a fejét Melissa. – Egyedül Kosuke-t és engem volt hajlandó elviselni maga mellett.
- Nem lehetett könnyű neki. – értette egyet Leon.
- Miután végre helyrejött a gyászból, 2 hónappal később meghalt az édesapja egy autóbalesetben. Teljesen összeomlott, csak a bátyja és az édesanyja maradt meg neki. Kosuke-val minden évben ide jöttek fel kirándulni. Abban az évben én is velük voltam. Kosuke és én veszekedtünk, mielőtt elmentek. Szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez, én a házban maradtam. Csak később szereztem tudomást, hogy kőlavina volt a vízesésénél. – mondta halkan Melissa, miközben legördült néhány könnycsepp az arcán. – Kosuke a testével védte Sora-t. A kőlavina elől félre lökte így a kövekkel együtt ő zuhant a mélybe. – csuklott el a lány hangja.
- Szóval a bátyja halála miatt lett ilyen rideg. – gondolkodott hangosan Leon.
- Én inkább azt mondanám, hogy ez volt az utolsó csepp. A bátyja temetésén, már egyetlen könnycseppet sem ejtett. Azóta egyszer sem látták sírni. Megkeményítette a szívét és a lelkét. Mivel az édesanyja állandóan utazik, szobalányok, viselik gondját. – törölte le a száradt könnycseppjeit. – Ennyi lenne Sora Naegino története. – sóhajtott.
- Megyek, megnézem, hogy van. Te meg hozd rendbe magadat, mert nemsokára ebéd. – mondta az ezüsthajú, majd távozott a szobából. Elsétált a saját szobájához, és csendben benyitott. Látta, amint az erkélyen, egy széken ülök. Odasétált és leült mellém.
- Látom, már jobban vagy. Azért érdekes, hogy engem sodort el a lavina, mégis neked vannak súlyosabb sebeid. – nézett a szemembe.
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Tudom, hogy Melissa mindent elmondott a történtekről. – válaszoltam rekedt hangon, mire ő felállt és bement a szobába. Kisvártatva visszajött és rám terítette a pulóverét.
- Nem vagy már így is elég beteg? – kérdezte komoran.
- Ne tégy úgy, mintha érdekelnélek. Törődj inkább a húgoddal. Nekem nincs szükségem pátyolgatásra. – válaszoltam a szokottnál is hidegebben és elutasítóbban. De ő egyszerűen nem törődött a szavaimmal. Kiemelt a székből és az ölében vitt oda az ágyhoz. Miután lerakott, csak néztük egymást és hallgattunk.
- Ez most mire volt jó? – kérdeztem néhány perc elteltével.
- Hogy ráébredj, hogy nekem fontos vagy. – nézett mélyen a szemembe, miközben egyre közelebb hajolt. És én nem tettem semmit. Engedtem, hogy megcsókoljon, és viszonoztam is. Átölelte a derekamat, míg én átfontam karjaimat a nyaka körül. A csókunknak a levegőhiány vetett véget. Mélyeket lélegezve néztük egymás csillogó tekintetét. Leon felült mellém, átölelt majd ledöntött magával az ágyra.
AJÁNLOM AZ OLDALT
