9. fejezet

Őszinteség

- Hogy most nem fogom megúszni. Nélküle, nem megy. – indultak meg a könnyeim. – Csak ő képes elkapni, ha zuhanok. – emeltem a tekintetemet barátomra.

- Sora. – sóhajtott, majd gyengéden magához ölelt.

- Amióta nincs itt, olyan, mintha folyamatosan nyelne el a mélység, és ő nincs itt, hogy kiragadjon belőle. – sírtam.

- Te tényleg, teljesen beleszerettél. – suttogta Yuri. ,, Leon, ha tudnád, hogy a semmiért mentél el!” futott át a gondolat, a szőke férfi agyán.

- Én az hittem tudod? – néztem a fiú tengerkék szemeibe.

- Dehogy tudtam, azt hittem, csak testvéredként szereted.

- Az elején talán így volt. De mikor elment, akkor vált számomra világossá, hogy mit jelent nekem. – sóhajtottam. – De most már késő. – töröltem le könnyeimet. – Haza vinnél?

- Természetesen. – válaszolta, majd rám terítette a zakóját és haza kísért. Az ajtóban állva elbúcsúztunk, majd én felmentem a szobámba és elővettem egy dobozt a szekrényemből. Lassan letettem az ágyra és én is leültem. Ekkor Fantom lebegett elém, a semmiből.

- Most szeretnék egyedül lenni. – kértem, mire ő csak némán meghajolt és eltűnt. Kinyitottam a dobozt, és ismét eleredtek a könnyeim. A dobozban, egy fényképalbum volt, amin, a kettőnk közös képei voltak.

- Itt az ideje, végre az őszinteségnek. – suttogtam halkan. Majd kinyitottam az albumot. Az első oldalon, Leon és én voltunk, az angyal tánc premiere után, közvetlen. Ken kapott le minket sietve. Az emléken elmosolyodtam, arcomon, mégis sós könnyek peregtek le. A következő képen, May is rajta volt, csoportosan mentünk le a tengerhez fürdeni. És én lerángattam magunkkal Leon-t is. Amit persze a többiek egyáltalán nem értettek. Ám a következő képen, az ölében tartott. Ezt a képet Mia készítette, nagy nevetés közepette, ugyanis, mindketten csurom vizesek voltunk. És a hajunk, az arcunkba tapadt. Minden embernek az életében, van egy személy, akit nagyon-nagyon szeret. Nekem ő volt ez az ember. Miről beszélek, még mindig ő az. Felálltam az ágyamról és kiléptem az erkélyre. Onnan figyeltem, a tengert és a holdat. Mikor elment, nem jött ki szó a számon. Nem tudtam utána kiáltani, hogy maradjon. De talán, nem is lett volna értelme. Ha eldöntötte, hogy elmegy, akkor ki vagyok én, hogy megállítsam. A válasz: senki. Hiába vagyok Kaleido Star, hozzá képest, még sehol sem vagyok. A fájdalom, a szívemben, tombol és ég. És én tehetetlenül hagyom. Mert már nem vagyok képes felejteni, és tovább lépni. Eszembe jutott, a mit még az angyaltánc előtt mondott.

Egy Angyalnak, egy Démon a párja. Az Angyal a Démon gyűlöletét, szeretetté alakítja át. És ezzel megváltoztatja mindkettőjüket. A Démon meg tanul szeretni, míg az Angyal meg tanul gyűlölni.

De azt nem mondtad, mi lesz, ha az Angyal belepusztul a gyűlöletbe. Mi lesz akkor Leon, ha belehalok, a fájdalomba?

VÉGE