Naeginooswald - Kaleido Star Fanfiction
Naeginooswald - Kaleido Star Fanfiction
 
MENÜ
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Frissítések

 

 
Befejezett Kaleido Star Fanfictionök
 
Egyéb témájú fanfictionök
 
KEDVES ELLENSÉGEM BY SREN
KEDVES ELLENSÉGEM BY SREN : KEDVES ELLENSÉGEM by Sren

KEDVES ELLENSÉGEM by Sren

Sren  2009.01.07. 14:07

15. fejezet (18+)


Kedves Ellenségem 15.

 

A Halálisten (1.) 

 

A következő héten apám már elengedett iskolába, de máshová nem. Tanítás után vagy ő, vagy anyám várt nem messze a sulitól, úgyhogy esélyem sem volt, hogy felkeressem Leont. Szánalmas, tudom… de nem akármilyen dolog történt, szüleim pedig ismertek annyira, hogy tudják: az első adandó alkalommal meg fogok lógni; továbbá tudtak néhány pletykát Leonról ahhoz, hogy bizonyosak legyenek benne: a gyászoló fivér képében maga a pokol vár rám.

Alig két hét telt el a temetés óta, és Leon máris visszament dolgozni. Az iskolát, amennyire tudni lehetett, levelezőn folytatta tovább. Nem érintkezett senkivel, csak akivel muszáj volt. E kevesek azt suttogták: Leon annyira kifordult magából, hogy nem lehet ráismerni; horribile dictu, a tizenhetedik évét épp csak betöltött fiút sokan önöződve szólítják meg, és úgy is csak akkor, ha ez elkerülhetetlen. Rebesgették, hogy az addig legfeljebb tartózkodó fiatal srácból kifejezetten visszautasító modorú, flegma, kellemetlen fráter lett, aki képes bárkit otthagyni szó nélkül, ha úgy tartja kedve.

Jómagam úgy gondoltam, mindez érthető és természetes, és feltételeztem, hogy csakugyan úgy van, ahogy hírlik… De azt egyetlen percig sem hittem komolyan, hogy az én Leonomból valóban egy vadember lett.

A nélküle töltött hetek kietlen magányában, a fájdalom tengerében egyedül ez a hit tartott fenn. A hit abban, hogy Leon az, aki: iszonyúan erős egyéniség, aki a tragédia gyötrelmében is önmaga marad. Úgy hittem ebben, olyan magától értetődően, mint ahogy abban hisz valaki, hogy másnap reggel is felkel a Nap, mert olyan NINCS, hogy nem.

Hittem, és belebuktam.

Mert amikor lehullottak rólam a szülői felügyelet láncai, és végre megkereshettem őt, nem az a Leon Oswald állt előttem, akit ismertem és szerettem.

Hanem egy idegen.

*

  

Máig hallani vélem a lépteim koppanását a szálloda lépcsőin. Érzem a fájdalmat, Sophie hiányát, és tudom, ez a hiány nagyon sokáig el fog kísérni majd… de érzem szomorú reményeimet is, hogy végre eljöhetek hozzá, és támogathatom gyászában azt, akit szeretek. Megyek, megyek egyre feljebb a lépcsőn, a szívem majd’ kiugrik, és arra gondolok, hogy pár perc múlva vele leszek.

Úgy maradt meg bennem minden benyomás arról a napról, mintha csak tegnap történt volna. A mai eszemmel visszagondolva súlyos naivitás, de még a középkori asszonyokra is gondoltam, akiket még gyermekkorukban jegyeztek el, és háborús időkben gyakran hosszú évekig várták haza emberüket, azt sem tudva, él-e, hal-e… Akik ígéretük szentségét csak annyira vették komolyan, hogy ha jegyesük életét vesztette a csatamezőn, hát kolostorba vonultak, mert ha társuké nem lehetett esküszavuk, akkor már senki másnál nem volt annak keresnivalója, mint az Istennél.

Mentem felfelé a lépcsőn, és arra gondoltam: én választottam. Leon Oswald a társam. Mellette a helyem.

És végül eljött, majd mögöttem maradt az utolsó lépcsőfok is, és testileg-lelkileg remegve, de határozott mozdulattal bekopogtam az ajtón, ami elém állt.

Néhány másodperc telt el. Nem hallottam neszt az ajtó mögül.

A szívem a torkomban dobogott. Már épp emeltem volna a kezemet, hogy még egyszer bekopogjak, amikor lassan, némán kinyílt az ajtó.

Elfutotta a könny a szememet, amikor megláttam Őt.

Mintha most jött volna a temetésről: feketében volt, gondosan fésült, hátára simított hajjal, simára borotváltan.

Tartása szálegyenes volt, mint mindig; arca komoly, de a szeme…

Néztük egymást. Nem mozdult rajtam az a hideg, közönyös szempár, nem hatották meg a könnyeim.

- Menj innen – mondta.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem rá könyörögve, és némán, felindultan ráztam a fejemet.

Értette a gesztusaimat. Talán mert egyebe sem volt már, csak a gyilkos értelem.

- Nincs szükségem a részvétedre, és semmi egyébre sem tőled, sem mástól – mondta. – Én sem tudok adni neked semmit. Távozz.

Hevesen megráztam a fejem újra. És elindultam befelé, félretolva őt az utamból.

Később sokszor megbántam ezt. Ha akkor békén hagytam volna, később sem tettünk volna semmi visszavonhatatlant…

Volna, volna… Az átkozott, feltételes módban használatos igeidő. Ha az ember tudná, hogy el fog esni, hát leülne előtte…

Ökölbe szorított kézzel álltam meg a szoba közepén. Körmeim a tenyerembe vájtak. Nagyon féltem, és nagyon akartam.

- Miért nem hagysz békén? – kérdezte fásult hangon, valahol mögöttem. Hangsúlyán a végsőkig kiábrándult ember fáradt cinizmusát éreztem, aki azt gondolja: még azzal is én vesződjek, hogy magamra hagyjanak végre? – Nem voltam elég világos? – folytatta. – Képtelen vagyok bármi emberire. Nem érdekel senki; te sem. Nincs értelme itt lenned.

- Én csak… szeretném, hogyha tudnád… borzalmasan sajnálom! – Alig tudtam beszélni a sírástól. Nagyon, nagyon szerettem Sophie-t, és végtelenül sajnáltam Leont, annak ellenére, hogy valóban nagyon durván viselkedett. Fogaimat összepréselve igyekeztem legyűrni a fájdalmat, hogy ne bántsam vele őt. Hisz elég a baja. – Kérlek… fogadd a… legmélyebb együttérzésemet…

Hányszor hallhatta ezt már a temetés óta? Hányszor tépték fel ilyen és hasonló szavak a be sem gyógyult sebet? Meg tudta-e még különböztetni, hogy őszintén kondoleál valaki, vagy csak udvarias kötelezettség okán? Vagy már ez is mindegy volt?

Igen, valószínűleg tökmindegy, gondoltam, és rájöttem: tényleg nem szabadott volna idejönnöm. Már komolyan szégyelltem magam, amiért zavarom.

Megfordultam, és kifelé indultam.

Néhány lépésnyire tőlem, az ajtó közelében állt. Lesütött szemmel akartam elsietni mellette… de nem vitt rá a lélek, hogy fel ne nézzek rá még utoljára. Így tettem tehát.

Sápadt volt és komoly.

- Köszönöm – mondta, talán csak udvariasságból, de engem újra szíven markolt a szánalom, és megálltam előtte.

Gyönyörű, felhőszürke szemébe nézve végigfutott rajtam minden… Ahogyan egymásnak szaladtunk nyár végén a könyvtár ajtajában… ahogy megfogta a könyököm, hogy el ne essek… Ahogy türelmesen járni tanított ősszel a tornateremben… Amikor először megcsókolt… Amikor féltékeny volt az apámra, mert azt hitte, idősebb szeretőt tartok… Gyengéd szerelme, végtelen bizalma, mellyel nekem adta érintetlenségét… Minden emlék, minden hétköznapinak látszó, mégis csodálatos pillanat Vele… És már tudtam: nem mehetek el búcsú nélkül, csak úgy, mert lehet ugyan, hogy ezt szeretné, de nem ezt érdemli.

Így aztán felágaskodtam hozzá, és átöleltem őt. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és… megköszönni neki mindent… De a tudat, hogy soha többé nem ölelhetem így át, annyira fájt, hogy ez a kívánság csak gyenge árny volt mellette.

Tudta ő is, hogy búcsúzunk. Talán ezért tűrte el, hogy megcsókoljam; és én sem akartam mást, csak elköszönni… Közben viszont…

Nem tudom, hogyan történt. Egyszer csak vadul ölelkezve faltuk, haraptuk egymást, és ahelyett, hogy szétváltunk volna, egyre erősebben simultunk egymáshoz.

- A fenébe is, Dallie, miért jöttél ide?! – kérdezte utána zihálva, jéghideg szenvedéllyel. – Miért, miért kellett idejönnöd?

Már őrült voltam én is. Ha benne a visszafojtott düh szította a szenvedélyt, hát bennem a kétségbeesés, az elvesztése miatti borzalmas kín, az emlékek ereje – elvesztettem a fejem én is.

- Mert szeretlek, azért…! – kiáltottam. – Mert együtt jártunk, azért, és mert számomra ez nem szűnt meg azért, mert Sophie meghalt!

Valami szörnyű, valami pokoli dolog futott át a szemén. Nem harag volt, nem düh, valami más… valami ellentmondást nem tűrő tagadás, egyetlen mélyről feltörő nem-akarom. Indulatból bevágott nehéz ajtó súlyos dörrenése jutott eszembe róla.

Meghátrálni képtelen szerelmem valami módon sarokba szorította őt, és ő nem tehetett mást, mint hogy kitört.

Magához rántott. Mintha téglafalnak ütköztem volna. Nem lehet csóknak nevezni azt a nyers harapásfélét, amivel betört a számba. Tépte rólam a ruhát. Nem a szerelmes férfi, nem a gyengéden szenvedélyes szerető: a hideg tűz marta számat, vállamat, melleimet.

Meg sem próbáltam csillapítani. Zokogott a lelkem, de azt tettem én is, amit ő velem. Sötét szenvedély lüktetett bennem, karmoltam, haraptam; és nem értettem, ennyi fájdalom, erőszak, kegyetlenség közepette hogyan kívánhatjuk egymást ennyire?!

Vadállat volt. Itt-ott véreztem is, annyira belém mart, minden pillanatban fájdalmat okozott, és mégis vágytam rá. Ő is így volt vele. Sebesre haraptam a száját, és válla vérzett a körmeimtől; ágyéka mégis keményen feszült hozzám, vad vágya egy percre sem lankadt, sőt, fokozódott.

Nagyon gyorsan történt minden. Az ágyra zuhantunk, miután a bugyit is letépte rólam. Nem kellett szétfeszítenie a lábaimat: pokolian akartam őt; de amikor kegyetlen erővel belém lökte magát, felsikoltottam a fájdalomtól. Ő is felkiáltott; de sem az én érzéseim, sem a sajátjai nem bírták meghatni: folytatta, amit elkezdett. A legelemibb gyengédség nélkül, könyörtelenül űzte fájdalomtól és gyönyörtől szenvedő testünket egyre tovább és tovább, és nem állt meg egy pillanatra sem, egészen addig, míg a kéj és a gyötrelem el nem érték a tetőpontjukat.

Akkor kimerülten rám zuhant. Ölem mélyén még ott pulzált az ellentmondásos, kínnal kevert gyönyör, szíve még őrülten dobolt a mellemen, de ezt is legyűrte. Összemarkolta hajamat, lélegzete zihált a nyakam mellett.

- Soha többé – mondta rekedten. – Soha többé, érted?

Zokogni tudtam volna. Sikoltozni. Testem megfeszült, megvonaglott alatta: hogy hozzá akartam simulni, vagy menekülni tőle, nem tudom. Nem engedett mozdulni: keményen rám nehezedett. Felemelte arcát a nyakam mellől, és továbbra is hajamat markolva tartotta a fejem, hogy ne tudjam elfordítani az arcomat. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

Borzalmas volt a tekintete.

- Megértetted? – kérdezte újra.

Igen, megértettem. Akkor, amikor kérdezte, érthető módon csak hisztérikusan tudtam reagálni; rettenetesen összevesztünk, végleg letudtuk a szakítást, és úgy rohantam el tőle, hogy soha többé nem akarom látni… de minden dühöm, fájdalmam ellenére megértettem. Megértettem, hogy számomra ugyan nem ért véget a kapcsolatunk Sophie halálával, de számára igen. Megértettem, hogy a gyász, a fájdalom valamiféle lelki mechanizmusban összekapcsolta egykori szeretteit, és ő tudat alatt úgy döntött, ha az egyik nem lehet, ne legyen a másik sem, ne legyen senki sem. Talán a maximalizmusa tehetett róla, a mindent-vagy-semmit-elv; talán tartózkodása, mely a gyásszal hatványozva egyfajta remete-létre késztette őt, nem tudom.

Nem tudom, mert egy másik ember lelkének mozgatórugóit, tetteinek okait nem tudni kell, hanem érteni és elfogadni… Ha pedig ez nem megy, elkerülni őt minél messzebbre, hogy másságunkkal egymást ne zavarjuk.

Így lenne rendjén; ez utóbbi szabályszerűségnek kellett volna engedelmeskednem. Fel kellett volna állnom, közölni vele, hogy megtanultam a leckét, és békén hagyom, ahogy kívánja… És elmenni, akár elköltözni, hogy soha többé ne kelljen még csak látnia sem, ha már ennyire utál.

És épp ezt nem tehettem meg.

Hiszen ígértem valamit a húgának.

 
Kezedben a kulcs :)

  Főoldal
Kaleido-színpad
Darkblood

 
ÜDVÖZÖLLEK
 
ÍRD ÉS MONDD!
 
VÁNDOROK
Indulás: 2007-07-26
 

látogató olvassa a lapot.

Befejezetlen Kaleido Star Fanfictionök
 
Mi a japán neved?

My japán neved is Zakuro (gránátalma).
Take Mi a japán neved? today!
Created with Rum and Monkey's Name Generator Generator.

 

 

A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!