A nevem Sora Oswald, és köszönöm, hogy idáig meghallgattál. Most szeretném befejezni ezt a történetet.

- Ha lejár a szerződése hazautazik - nyögi ki hosszas habozás után a szőke lány.

- Az a baj, hogy nem mondta, hogy menj vele, vagy, hogy mondta? - tapint rögtön a lényegre Sora kérdésével.

- Mondta - suttogja maga elé Hannah, miközben a lábait felhúzva próbál a lehető legkisebbre összekuporodni.

- Mit vársz tőlem? Mit mondjak?

- Csak mesélj tovább, hallani akarom a végét.

--- --- ---

A nézőtéren ültem, a mögöttem lévő egy hónap eseményei jártak a fejembe, azzal a reggellel kezdődően, hogy az ujjamra került a gyűrű. Aznap volt az utolsó előadásunk, akkor léptünk fel utoljára, nem terveztük el előre, de amikor kiléptünk a színpadra és elkezdődött az angyaltánc, már mind a ketten tudtuk. Az előadást követő sajtótájékoztatón mikor az egyik újságíró rákérdezett hogyan tovább, mi lesz a következő, egymása néztünk, nem kellett róla beszélni, tudtuk. Kicsit közelebb ültem hozzá, mikor a derekamra tette a kezét. A bejelentéssel mindenkit megleptünk, és csak még több kérdés szakadt a nyakunkba. Kalos mentett ki a megvadult riporterek közül, miután feleszmélt a döbbenetből. A mai napig a színpad életének szerves részei vagyunk, csak kicsit másképp. Emlékszem mennyire féltem, hogy elvesztem, sok mindenen mentünk keresztül, de ő mindig ott volt nekem, mindig számíthattam rá, és ez nem változott. Ő nem változott, csak én. Ma is szilárdan áll, meghallgat. Soha nem taszított el magától, és a legfontosabb neki köszönhetem Leont.

Fantomtól is azon a napon búcsúztam. Egy pakli kártya várt rám az asztalon, mikor visszamentem az öltözőbe lesminkelni. Később a kártyákat szorongatva ültem a nézőtéren. Még egyszer felderengett előttem az alakja. Mosolygott.

A dolgok szépen lassan rendeződtek körülöttünk, és szerencsére a sajtó is békén hagyott minket egy idő után. Egyre közeledett Sophie érkezése, és ez kicsit megint felkavarta a dolgokat körülöttünk. Nem tudtuk mi vár ránk, hogy mi lesz az után, hogy megszületik, de nagyon vártuk a csöppséget. Gisellelel egészen megkedveltük egymást, de ha lehetett mégis próbáltuk kerülni egymást a kissé képtelen helyzetben.

Még két hét lett volna hátra, de akkor történt valami. Hirtelen jött, senki nem számított rá. Mindig olyan nyugodt és boldog volt a tekintete. A parton sétáltunk, mikor megszólalt Leon telefonja. Csak azt láttam, hogy elsápadt, és a szemei hatalmasra tágulnak. Későn értünk a kórházba.

Már ismertem azt a tekintetet, ami az orvos arcán ült, sajnos túl jól. Értetlenül hallgattuk végig, hosszú percekbe telt, míg felfogtuk. Mindig fenn áll a komplikáció lehetősége, nem láthatod előre, ezért vág úgy mellbe. Amíg Leon bement hozzá, én a folyosón vártam. Giselle váratlan halála valamit összetört Leonba, még sokáig láttam a szemeiben ülő szomorúságot, de amikor megmutatták neki azt az apró kis teremtményt mosolyogva könnyezett. Nem tudom mit érzett iránta, nem kérdeztem rá, ő nem beszélt róla.

Sophie jelentette a gyógyírt Leon számára, bár remélem, azért nekem is szerepem volt a dologba.

--- --- ---

- Azt kérdezted mi a boldogság?

- Azt válaszoltad, hogy egy bögre, forró tea.

--- --- ---

Akkor még nem voltam a felesége. Itt öltem a nappaliban, a kanapé végénél volt Sophie bölcsője, amiben akkor aludt, ha lent voltunk. Pár perces pihenőt iktattam be a programba, mielőtt elkezdtem volna készíteni valami vacsorát. Leon egy bögrével a kezében jött be a konyhából, amit a kezembe nyomott. Leült mellém és magához húzott, fellapozott egy könyvet és olvasni kezdett. Az a pillanat tökéletes volt. Boldog voltam és csak azt kívántam, had maradjak még egy kicsit abban a ködös világban. Tudtam, hogy hamarosan vége lesz, mert Sophie felkel, és hangosan követeli majd kedvenc kis cumisüvegét, Yume perceken belül előmászik a szobájából és a vacsorát követeli, végül Marco törte meg a pillanatot, mikor hazaért. Akkor még ő is itt lakott egy pár hónapig.

Megannyi ilyen röpke pillanatra emlékszem, és tudom, hogy még sok vár rám, csak figyelnem kell, és észreveszem, ha megtörténik. Akkor pedig elmerülök abban a csodás kis ködös világban, ahol mindig Leon meleg karjait érzem magam körül, addig, amíg lehet. Mert mindig vége van, de mindig lesz egy következő.

Sophie még nem volt egy éves, amikor végül ott álltam előtte, talpig fehérbe, hogy örök fogadalmat tegyek. Fél mondatra emlékszem arról az estéről, a fogadalmát zárta vele. „Mert nélküled elveszek ebben az őrült világban!" Akkor kezdtem könnyezni, pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni. 

Nem tudom, mit mondjak még.

--- --- ---

- Ti mit csináltok még? - lép be a szobába álmos tekintettel Leon. - Neked holnap fellépésed van, ha nem tévedek? - ráncolja homlokát a szőke lány felé és leül Sora mellé.

- Csak beszélgettünk egy kicsit - dől az ezüsthajú karjaiba. - Épp befejeztük.

- Akkor én most lefekszem - áll fel a fotelból a szőke és elindul a vendégszoba felé.

- Miről beszéltetek? - húzza közelebb Sora arcát sajátjához.

- Rólunk - lehel apró csókot, férje ajkaira, majd mellkasához simul arcával. - Elmeséltem a történetünk.

- És a végére értél?

- Nem, még nincs vége, de a folytatás még számomra is ismeretlen.

- Nekünk se ártana felmenni - simogatja felesége hátát gyengéden.

- Csak még egy kicsit maradjunk így...