Langyos szél söpört végig a dús tájon, a növények és állatok mégis ellenállóan tagadták meg a természet erejét. A keleti dombtetőről letekintve egy impozáns kastély karcsú tornyai és masszív falai körvonalazódnak előttünk a hold különös, sejtelmesen ezüstös fényében. Már mindenki aludt, csupán egyetlen ablak mögül pásztázta szikrázó szemekkel a birtok határait egy nő. Folyton feltűzött haja most kiengedve omlott háta mögé és kelt táncra az olykor-olykor beosonó szellővel. Iszonyatos düh munkálkodott benne. Vékony ujjait a nehéz, sötétítő drapériára fonta és szorítását csak akkor lazította, mikor már saját magának is fájdalmat okozott.

- Mégis hogy képzeled, Leon Oswald, hogy csak így itt hagysz, egyedül ebben a hatalmas kastélyban, ráadásul azzal az undok és kiállhatatlan húgoddal. Elkényeztetett fruska. – sziszegte maga elé, majd tekintete hatalmas pocakjára tévedt. – Minek is vállaltam ezt a kölyköt? Hisz ha megszületik, akkor még kevesebbet fog velem foglalkozni, mint eddig… és amit eddig tett, az sem volt valami sok. Grégory… - súgta maga elé a nevét. – Mi lehet most veled? – ábrándozott az ablakon kitekintve, mikor halvány porfelhőt vélt gomolyogni messze a birtok határában. – Megállj, drága párom. Azt nem teszed zsebre, amit tőlem kapsz! – ragadta meg hálóruháját és határozott, komótos léptekkel indult ki az ajtón, hogy tisztességesen fogadja a ház urát.

Leon kissé elbóbiskolt a hintó kényelmes kabinjában, de álmai egyáltalán nem voltak rá nyugtató hatással. Mindig ugyanaz az álom, amióta megismerte Sora-t. Ahányszor látja, hiába ismeri a végét, mindig elfogja a rettegés és a kétségbeesés és minden esetben lihegve, verejtékben úszva tér vissza a valóságba. Ez most sem történt máshogy. Amint a kocsi megállt a kastély előudvarán, riadtan pattantak ki a szemei és szinte kapkodott a levegőért. A kocsis kissé meglepődve és félve jelentette be, hogy megérkeztek, de Leon-on nagyobb volt az álom hagyta hatás, sem minthogy a tekintetével megfojtsa az őt megzavaró férfit. Kissé rendbe szedte magát és újra felöltötte magára a Halálisten álarcát, mely mögött úgy érezte képes lesz véghezvinni tervét. Holdezüst tekintete most elszántságtól és igazságra éhezve villant meg a sötétben és sötétült el viharosan, mikor megpillantotta az ajtóban May-t, aki maga előtt keresztbe font kézzel várta kedvesét. Egyetlen szó nélkül sétált el a már így is méregben úszó nő mellett, akinek valószínűleg ez lehetett az utolsó csepp a pohárban.

- Micsoda képmutatás. – köpte maga elé, megállítva maga mögött Leon-t. – A világ előtt egy rettegett férfi vagy, akit csak én tudtam korlátok közé szorítani. A valóságban csak egy szerencsétlen ember vagy, aki ölbe tett kézzel nézte végig, ahogy a tulajdon bátyját letartóztatják egy idegen országban, a feleségedet meg itthon hagyod egy egész napra… - hadarta, de utolsó kijelentését Leon képtelen volt szótlanul tűrni.

Hirtelen hátrafordult és tekintetével darabokra szaggatta May-t, de mikor érezte, hogy ezzel nem állítja meg őt, erőteljesen indult meg felé, megragadta a karját és erősen szorítani kezdte addig, míg ez a beképzelt liba fel nem szisszen a fájdalomtól. Gyűlölte ezt az érzést, de örült annak, ha látja May szemében a fájdalmat és a megalázottságot. Elégtételnek érezte. Tönkretette az életét, akkor itt az idő, hogy mindent visszafizessen neki…

- Nem vagy a feleségem… - súgta egész közel a nő arcába. – És ha rajtam múlik… nem is leszel az… soha…

Majd elengedte a karját és viharosan, szinte tagjait rángatva teste körül lépkedett fel a saját szobájába, mivel képtelen volt egy percnél is többet együtt tölteni ezzel a nővel. A folyosó ismerős illata kissé megnyugtatta felcsigázott idegeit, majd az egyik ajtó erősen kicsapódott és megjelent mögötte imádott húga egy szál hálóingben és egy apró lámpással, amit most egy folyosón álló asztalkára helyezett.

- Leon! Üdv újra itthon! – szaladt felé és szorosan ölelte a hatalmas férfit, aki azonban, még ha beleszakadt is a szíve, nem viszonozta a gesztust… most nem.
- Eressz! – szelte metsző hangja a csendet, megfagyasztva Sophie-ban a vért. – Nincs időm holmi gyerekeskedésre!

Azzal kibontotta magát a lazuló kezek közül és faképnél hagyta a kislányt, aki teljesen összezavarodva állt a lámpás homályos, halvány fényénél. A lány a szívére szorította kezét és szomorúan meredt maga elé, miközben egyre csak azon jártatta fáradt tudatát, hogy vajon mivel bánthatta meg így őt. Mi lehet annak az oka, hogy így viselkedik vele? Remegő, kissé könnyes szemekkel nézett a sötétségbe, ahová fivére távozott…

- Leon…

Másnap reggel semmi sem változott. Leon egész éjjel forgolódott és alig tudott valamennyit is aludni. Épp ezért borúsan indult az amúgy napsütéses reggel. Nyúzott arcát jéghideg vízzel frissítette valamicskét a szobából nyíló fürdőszobában és ma is elegánsan öltözött fel. Ahogy visszatért szobájába, megpillantotta az ágya melletti asztalkán a reggelijét és azokat a pirulákat. Úgy szemezett velük, mintha még így is ártani tudnának neki, hogy hozzájuk sem nyúl. Vajon ki hozhatta fel? Végül is teljesen mindegy. Hiszen ha a személyzet közül valaki, akkor is lehetett May az, aki utasította őt a pirula mellékelésére. Az ezüsthajú felemelte a pirulákat és egy zsebkendőbe rejtette őket, amit mellénye belső zsebébe süllyesztett.

- Kezdődjék a játék, kedves! – pillantott ki veszedelmes szemekkel az ablakán.

Ahogy kilépett a szobájából, a folyosó másik végén épp Sophie is ugyanígy tett. Mardosta a bűntudat a tegnapi miatt, de most senki kedvéért sem lágyulhat el egy pillanatra sem. Tekintélyt parancsolóan szegte magasra az állát és még csak nem is üdvözölte őt így kora reggel. Sophie ugyan szólásra nyitotta finom ajkait, da ahogy tekintete találkozott Leon-éval, inkább csendben maradt és így követte őt a földszintre, az étkezőbe, ahol May már jócskán belekezdett az étkezésbe. Az érkezők hangtalanul foglalták el a helyüket az egyik az asztalfőnél, a másik pedig a baloldalán. Ahogy Leon egy röpke pillantást vetett a nő tányérjára, legalább a felől megbizonyosodhatott, hogy a csöppséggel ezen a téren minden rendben lesz. Aztán ahogy tekintete egy pillanatra a nőre tévedt, elméje gonosz tréfát űzött vele. Abban a rövid pillanatban, amely egy örökkévalóságnak tűnt ott, May helyett Sora-t látta, aki boldogan falatozik, miközben mellette egy gyermek figyeli minden mozdulatát. Idegesen hunyta le szemeit és hessegette el az álomszerű képeket elméjéből.

- Minden rendben van, Leon? – fürkészte a szétszórt férfi tekintetét May. – Bevetted a gyógyszereid?

Szemei egy pillanatra megvillantak. Mit feleljen? Hogyan tudná kijátszani ezt a nőt? Ha engedelmesen igent mond, azzal semmit sem ér el. Ha nemet, akkor mindenképpen felbőszülne, de ezt okozhatja az is, hogy a gyógyulása érdekében szeretné, ha szedné a pirulákat, vagy idegességét az a tény is okozhatja, hogy a gyógyszer elhagyása esetében lassan visszatérnek az emlékei. Csapdába esett. De egy próbát mindenképpen megért. Vontatott mozdulatokkal gyűrt magába egy falat ételt reggelije helyett és fagyos, nyugodt hangon így felelt.

- Nem vettem be semmit.
- Micsoda? – csattant fel May.

Sakk-matt! Az aggódása túlzott és feleslegesen csapkod tányérja mellett a késsel és villával. Ez egyáltalán nem vall rá. Szemeiben félelem lett úrrá és egész lényégen remegett a benne tomboló feszült dühtől. De ez még kevés. Ez még semmit sem bizonyít. Hisz az, hogy köze van a gyógyszerek adagolásához még nem ad konkrét bizonyítékot arra, hogy ő próbálja blokkolni az elméjét ezekkel a szerekkel.

- Mégis mit akarsz? Meghalni? Azonnal menj fel és…
- Elhallgass! – döfte át May szavait sajátjával. – Nem vagy te senkim, hogy parancsolgass nekem! – folytatta az étkezést komótosan.
- Senkid? – sipított. – Én lennék a porontyod anyja, vagy mi!!! – csapott az asztalra a lány.
- A mim anyja? – dörgött baritonja a termen keresztül, megriasztva ezzel a lányokat.

Sophie már pontosan tudta, hogy May hatalmas ostobaságot fecsegett itt össze-vissza, és ha valami, akkor Leon-t a gyermeke sértegetése és semmibevétele tudja a leginkább felbőszíteni. A kislány csendben meghúzta magát és próbálta elviselni az előtte dúló égi háborút.

- A… gyermekedé… természetesen… - dadogta erőtlenül.
- Most azonnal felmész a szobádba! Gyerünk! – állt fel Leon és elrángatta a nőt az asztaltól.

Úgy vonszolta végig az egész kastélyon, mint egy rongybabát. Óh, hányszor jutott eszébe, hogy ezzel a viselkedéssel képes lesz és valahogy árt a babának, de nem tehetett mást. Terve szerint May idegeit addig fogja ostromolni, míg jelleméből adódóan be nem vall minden gaztettet, amit elkövetett egyedül vagy drága bátyjával, Grégory-val. A szobához érve az ezüsthajú szinte betörte az ajtót és erősen belökdöste rajta a lányt, aki majdnem a földre zuhant egyensúlyát vesztve, amit csak az ágy előtti utazóláda akadályozott meg.

- Te vadállat! – ordította a lány a csuklóját simogatva.
- Most pedig itt maradsz és addig ki sem teszed innen a lábad, amíg nem tanulsz meg tiszteletet tanúsítani a fiammal szemben! – magasodott fölé, majd elfordult és kiviharzott.
- Keh! – indult meg az ajtó felé a lány. – És mégis mivel akadályozod meg, hogy… - KATT. – Micsoda? – ragadta meg a kilincset és bár akármilyen erősen is próbálkozott, nem sikerült kinyitnia az ajtót. – Oswald! Mit jelentsen ez?
- Nem megmondtam? – dörögte az ajtó mögül. – További szép napot… May… - formálta a lány nevét undorral, majd visszasétált az étkezőbe, ahol Sophie egyedül turkált az elé adagolt ételben.

Borzasztó volt látnia a kislány önmarcangoló viselkedését, ezért hatalmas bűntudattal a szívében fordult ki az étkezőből és a konyhán keresztül az istállóhoz igyekezett. A lovásszal felnyergeltetett egy lovat és egy kicsit kiszellőztette a fejét. Tudta jól, hogy May valószínűleg az ablakból minden odakint tett lépését figyelemmel kíséri és ez most pont kapóra jött a számára. Egyenesen a legközelebbi városba vágtatott, ahol egyik mulatóból a másikba vándorolt és megfizethető cinkosokat keresett magának. A rengeteg jelentkezőből csupán kettőt választott ki, akiket nem habozott magával vinni a birtokára. Már dél is elmúlt, mire visszaért kétes múltú vendégeivel. May a szobájában dühöngött és mindent, ami mozdítható volt az asztalnak vágta és ordított, hogy valaki végre figyelembe vegye őt. Leon ugyanis két feslett nővel érkezett vissza városi körútjáról. Egy magas, fekete hajú nő sötétkék, ízléstelenül nagy dekoltázzsal rendelkező ruhában és egy másik, kicsit alacsonyabb, szőke nő libegett Leon mellett aranyszínű ruhájában, melynek szoknyája szinte teljesen fel volt hasítva és így nem csak formás lábai, combjai kerültek a nyilvánosság elé, de még alsóneműje is tökéletes kilátásba helyeződhetett, ha ő úgy akarta. Az emeltről Sophie igyekezett le, mikor hallotta May őrjöngését és igyekezett Leon-hoz, hogy szóljon neki, de a lépcső tetején megtorpant és kissé meg is hátrált. Bátyja úgy ölelte őket, mintha ezer éve ismerte volna őket.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte lágy hangon.
- Ahhoz neked semmi közöd. – szúrta neki, majd visszafordult vendégeihez.
- Inkább May-jel kéne foglalkoznod és a gyerekeddel, aki még meg sem született! – csattant fel a húg.
- Nocsak! – emelte meg szépen ívelt szemöldökét a férfi. – Ki hitte volna, hogy egyszer még May pártjára állsz majd?! Hmm… Változnak az idők! – sóhajtott. – Gyertek, hölgyeim! – vezette őket tovább, egyenesen a dolgozószobájába, ahol lassan eltűntek az ajtó mögött.

Sophie zokogva ment vissza a szobájába és vetette bele magát puha ágyába, melynek párnájába most is belesírhatta fájdalmát, bánatát, mint már oly sokszor mostanában. Zokogásában oldalra pillantott és egy régi képet pillantott meg, amin a bátyjával állnak, akkor még gondtalanul. Elkeseredett a gondolattól, hogy talán soha többé nem lesz már olyan a viszonyuk, mint akkor régen. Átkozta a sorsot, hogy idehozta May-t, akit azóta sem sikerült eltűntetni az útból, de ami ennél is rosszabb, most úgy tűnik, örökre bevéste nevét az Oswald-ok könyvébe. Fejében ott visszhangzott Leon pár szava arról, hogy sosem hitte volna, hogy egyszer még ő, pont ő fogja megvédeni ezt a perszónát. És ekkor Sophie Oswald szemében megvillant a felismerés. Hisz igazán csak akkor kezdte el utálni ezt a törekvő cselédet, mikor fivére találkozott Sora-val és egyértelmű jeleket küldött mindenki felé, hogy őt választja majd élete partnerének. És ez azt jelenti… Ha Leon ezekre az időkre utalt… Akkor… Akkor…