|
50. fejezet
Chatterbox 2010.06.06. 09:26
Minden egy pillanat alatt történt. Az emeletről hangos gyermeksírás szűrődött az előcsarnokba, de senkinek nem volt annyi lélekereje, hogy mozdulhatott volna. A vér, ami elöntötte a padlót May körül, felforgatta Sora gyomrát és csak Yuri-nak köszönhetően nem esett össze. Az ajtóban állók most mind megindultak feléjük, mire a magasabb, jobb tenyerét bal vállára szorította. Megsérült, és holdfénytől ragyogó, fehér ingén lassan indult meg a vérfolyam lefelé. Sora remegő karokkal nyúlt felé, de tekintetét könnyű köd lepte meg, és ajkain egyetlen halk sóhaj szállt tova, majd lehunyta a szemeit. Elájult.
Nem tudta mennyit aludt, azt sem tudta, reggel van-e vagy már esteledik. Csak azt a hatalmas nyomást érezte a mellkasán, ami sírásra késztette. Újra és újra maga előtt látta May sápadt arcát, melyre a halál közelsége mosolyt csalogatott. Óvatosan tornászta magát ülésbe és igazgatta haját háta mögé, hogy kicsit összeszedhesse magát és körülnézzen. A Killien villában volt, ebben nem kételkedett. Ahogy az üres kiságyra tévedt tekintete, szíve heves lüktetésbe kezdett. Apró léptekkel indult az ajtó felé és hallotta a folyosó végéről a vidám gyermekkacajt, ami a kis Sophie-hoz tartozott. Megkönnyebbülve sietett a szobához, melynek ajtaja résnyire nyitva maradt. Vigyázva pillantott be mögé és szemei elkerekedtek a látványtól. Leon ott ült a szoba közepén a földön és gyermekükkel játszik. Örült és szorongott egyszerre. Hogyne örült volna annak, hogy egyben tudhatja a családját... De képtelen eltüntetni a tényt, hogy Leon most vesztette el a „másik családját”. Milyen ostoba egy helyzet, gondolta. Visszahúzta arcát és a hűvös folyosó falának támasztotta hátát. Mit tehetne ebben a helyzetben? Mégis hogyan élhetnének így tovább? Lassan eresztette testét a földre és gubbasztott egy kicsit, összehúzott testtel. Karjaival szorosan tartotta térdét és arcát ölébe fektette. Hallotta, hogy közelednek felé... Azt is hallotta, hogy Sophie hangja egyre erősebb lesz, de nem tett semmit. Érezte, ahogy a szobából kiáramló napfény nyaldossa csupasz karját, majd egyszerre megint hűvös lett... De már nem volt egyedül. Leon illata körbelengte és kényeztette, akárcsak a finom babaolaj jellegzetes aromája, amit Layla ajándékozott nekik. Épp felemelte volna fejét, mikor valaki magához ölelte... Leon volt. Egyik karján a gyermekük pihent, másikkal imádott nőjét tartotta és cirógatta. Nem vágyott többre vagy kevesebbre, csak erre. Egy családra. Sora megremegett és újra könnyek lepték el arcát, háta megremegett az előtörő keserűségtől.
- Mit csináljak? - szipogta halkan. - Mihez kezdjek most?
- Ostoba vagy, Sora Naegino... - súgta Leon remegő hanggal, amiben nem harag, sokkal inkább elfojtott érzelmei tomboltak és verődtek vissza. - Már nincs olyan, hogy Te... - folytatta.
- De... - emelte ragyogó szemeit a férfire, aki mozdulatlanul meredt maga elé a sötétbe és egyre szorosabban tartotta őt.
- Már nincs olyan, hogy Te... - ismételte. - Már csak olyan van, hogy Mi. Te, én és a lányunk. Visszamegyünk Angliába és megmutatjuk azoknak az átkozott lordoknak, hogy minket nem lehet olyan könnyen tönkretenni.
- És az... Emlékeid? - fordította el a tekintetét.
- Mind megvan... - mosolygott le rá. - Maradéktalanul...
- És mégis... Mikor?
- Abban a pillanatban, ahogy beléptem ide a húgommal és veszélyben láttalak... Talán végre ráébredt a tudatom is, hogy nélküled az életem csak szenvedés! - fordította a lány arcát a magáéhoz, hogy szavai még nagyobb hatást gyakoroljanak rá, de az idillt hamar szétcincálták...
- A vérveszteség miatt volt... - lépett melléjük észrevétlenül Dr. Kate, csípőre tett kézzel és egy cinkos mosollyal az arcán.
- Ezt... Nem értem... - állt fel Sora, majd Leon is.
- A mi drága franciánk nem a hősszerelmes tett miatt nyerte vissza az emlékeit, hanem mert a vérveszteség és vérátömlesztés miatt szinte teljesen kiürült a szervezetéből azaz anyag, ami gátolta őt az emlékezésben. - ecsetelte diadalittasan, ahogy Leon megsemmisült arcát látta.
- Na de kérlek... - nevetett a férfi és végre Sora is hamis mosolyt rajzolt ajkaira.
- Szóval ön megpróbált engem átverni. Értem. - vette ki karjaiból a kislányt és kecses mozdulatokkal indult vissza a szobája felé.
- Várj! - nyúlt utánuk. - Ugye most... Nem haragszol? - nézett felé kisfiúsan.
- Engesztelj ki... Oswald! - kacsintott felé, majd végleg eltűnt szem elől.
- Köszönöm, Kate! - szúrta neki szavait, de arcán semmi harag sem tükröződött.
- Nagyon szívesen! Hisz ez a munkám! - tapsolt kettőt, majd elkomorodott. - De tényleg. Mit csináltok most?
- Fogalmam sincs... Fogalmam sincs... - sóhajtotta, majd lesétáltak a szalonba, ahol már egy kisebb seregnyi ember gyűlt össze, hogy megoldást találjanak a kialakult helyzetre.
A szalon végében a falnak támaszkodva várt Dante, Sora bátyja, aki az angol trónörökösi díszben igazán előkelően és valljuk be, veszélyesen nézett ki. A kialakult helyzetre való tekintettel visszatért Angliába és apja sokszori rábeszélése mellett végre elfogadta a koronát és az utód szerepét. Egy olyan országot akart teremteni, ami mentes minden mocsoktól és főképp a lordok önkényuralmától, melynek még a király is kénytelen volt fejet hajtani olykor. Belátta, hogy a legtöbbet akkor tud segíteni a húgának, ha egy olyan országot teremt neki, nekik, amelyben szabadon élhetnek. Nem is sejtette, hogy erre hamarosan, már nem lesz szükség...
A kanapé kényelmét Layla és Yuri élvezte, egymást karolva, szerelmesen. Éjszakákon át beszélgettek a kettejükben kialakuló kételyekről és félelmekről, ezért végre teljesen egymásnak tudhatják magukat. Anabelt a kis asztalnál Ana tartotta karjaiban és dédelgette álomba, hogy ne zavarja ezt a rögtönzött megbeszélést a főurak társaságában. Mia és Ken az egyik ablak alatt ültek, egymás kezét tartva és idegesen várva a lehetséges válaszokat Sora helyzetére. Ahogy Leon belépett közéjük, mindenki megdermedt kissé. Hiába, a hírhedt Halálisten jelenléte mindenkit pillanatnyi félelemre késztet még akkor is, ha közeli barátokról, rokonokról van szó. A doktornő engedelmet kérve foglalt helyet egy karosszékben, lábait finoman helyezte egymás mellé és tekintett a fejedelmi franciára, aki mögött régen látott inasa és leendő családtagjai érkeztek meg. Az angol királyi hintó épp most érkezett és Jerry kísérte be őket ide, majd meghajolva hátrált vissza az ajtóhoz. Sir Kalos és Lady Sarah szemben foglaltak helyet a házigazdákkal, egy hasonló kaliberű kanapén. Leon óvatosan körbevezette tekintetét a társaságon és mikor mindenkitől megkapta a jelet, kezdetét vehette a helyzet megoldásának kidolgozása...
***
Gyász borult Anglia birtokaira. A parasztok mind beszedték ablakaikból illatos virágaikat és helyébe fekete szalagot tűztek az ablakokra, hogy kimutassák együttérzésüket a királyi család felé, mely a kikötőből igyekezett a kastélyba. A hintó maga is fekete fényben csillant meg az esőcseppek tükrében, mely már azóta hullik alá az égből, ahogy a hajújuk kikötött az angol parton. A királyi pár fekete ruhát öltött magára és szótlanul tűrték a kocsi rázását, mely az utak rossz viszonyainak volt köszönhető. Sarah nagyot sóhajtott, de most nem a fájdalom, sokkal inkább a félelem miatt. Óvatosan tekintett hátra a fülke apró ablakán és figyelte a mögöttük zötykölődő kocsit, aminek nem fülkéje, csupán platója volt, és terhét finom anyag alá rejtették. A nő visszanézett kedvesére, kinek szemében még mindig düh és talán kis csalódottság volt látható a szürkületben.
Az udvarban most nem hallatszott piaci kofák hangos reklámja, vagy vidám falusi gyerekek fogócskájának éles kacaja. Üres volt az előudvar és a palotához vezető utak mentén sem sorakoztak árusstandok... De minden utat letépett, fehér liliomok öveztek, akármerre mentek. A sötét időszakban töretlen fényével ragyogó liliomok tejútként vezették őket és hintójukat. Ha Sarah tekintete olykor összetalálkozott az odakint az esőnek ellenálló emberekével, kiknek arcán és szívén is bánat ült, ő sem tarthatta vissza könnyeit. A lordok mind ott álltak a főlépcső egy-egy fokain és kísérték be a királyi párt az épületbe. Hidegek és érzelmektől mentesek voltak... Még ilyenkor is. A második kocsit a hátsó udvarra irányították és megkérték az alkalmazottjaikat, hogy gondoskodjanak arról, ami rajta van. A királyi pár visszavonult és átöltözött, de ruháik színe egy árnyalattal sem lett világosabb az eddiginél. Sarah szolidan összefogta hosszú haját, Kalos pedig nem akasztott felsőbbségét jelentő köpenyt vállára és így tértek vissza az udvarra, ahol már lassan minden előállt. A kert végében egy családi kápolna húzódott, távol a politikától, az ármányságoktól és aljas cselszövésektől. Ők is ide tartottak. A festett üvegablakok mögött gyertyák világították meg a termet, ahová belépve, szívszorongató látvány tárult szemük elé. Két, fedett koporsó feküdt egymás mellett, fölöttük egy fikcionált kép, amelyen egy nő tartja mosolyogva gyermekét. A fekete koporsók körül mindent beborítottak a liliomok és a gyertyák. Hátborzongatóan szép volt. Megmagyarázhatatlan fájdalom száguldott végig Sarah testén és riadtan kapaszkodott férje karjába, nehogy elnyelje őt a keserűség és a sötétség. Van madár, amely nem bírja a kalitkát. Túl ékes hozzá a tolluk. És amikor elrepülnek, örülsz, hisz tudod, hogy bűn volt bezárni őket. Mégis... minden szürke és üres, ami marad utánuk. A fájdalom néha olyannyira életed részévé válik, hogy azt hiszed örökké tart. Aztán egy nap érzel valami mást... valami rosszat, csak mert az szokatlan, és abban a pillanatban rájössz... hogy boldog vagy.
***
Az élet olyan, mint egy kaszinó. Olykor elhiteti veled, hogy csupán jó dolgok történhetnek veled és a környezeteddel. Aztán az a Fortunának nevezett jelenség hátat fordít neked és te elindulsz a lejtőn lefelé. Nem tehetsz ellene semmit, csak hagyod, hogy sodorjon egy kicsit. Mert kellenek az élet csalódásai, hogy jobban megéld annak kincseit. Nehéz olyan életet élni, ami csupán egyenes... Mindig fent van, a hegy tetején. De mi kihívás van a síkság meghódításában? Belefulladsz az unalomba és egy idő után már észre sem fogod venne... mennyire boldog is voltál, mikor először ide kerültél.
Az emberi élet annyi viszonytagsággal van teli és oly sok az elvárás, hogy előbb utóbb mindenki, Te is beleroppansz majd. Nem. Nem riogatlak, vagy fenyegetlek. Csupán szeretném, ha nem élnél a veszteségeid árnyékában és képes lennél örülni, de mérhetetlenül örülni annak a kis jónak, ami a sötétségben jelentheti a fényt... A mindent. Mert néha el kell követnünk a hibáinkat. Igenis olykor fel kell tennünk mindenünket egy lapra... az eszünket... a véleményünket... a szívünket, hogy aztán valaki megőrjítsen... elbizonytalanítson... összetörjön. Furcsa szerzet az ember... hihetetlenül sérülékeny... mert szeret. Mert azt, amit a Sors neki szánt, sosem akarja elengedni. Mert nem ismeri azt a le nem írt, Sorssal kötött egyezményt, amiben minden tisztán benne van... Amit a Sors adhatott... ugyanúgy el is veheti... és hidd el... megteszi.
***
A tenger hullámai furcsa fényben táncolnak a nap sugaraival. A parton önfeledten játszadozó gyerekek futkosnak és igyekeznek elszaladni a feltörő hullámok elől. A parttól feljebb egy hatalmas kert egyetlen fűzfája alatt egy hosszú asztalnál négyen ülnek párosan. Két férfi... és két nő. Mindenki tartozik valakihez. Az asztalon finom tea gőzölgött, melyet Angliából importáltak a minap. Igazán kellemes volt. Az idilli hangulatot az társaság aranyhajú férfitagja törte meg.
- Kezd kicsit hűvös lenni. - húzta magához kedvesét, akinek rövid, szintén aranyhajába könnyedén kapott bele a borzongató tengeri szellő.
- Egy francia nem bírja a hideget? - kacagott karjai között a nő, aki csillogó szemekkel figyelte a nem messze játszó gyermekeket.
- Az még csak a kisebb gond... - szólalt meg a másik nő hatalmas kalapja alatt. - De én is kezdek fázni. - kuncogta.
- Nézzenek oda! - nevetett párja. - Egy angolnak ez pedig meg sem kottyanhatna! - simított végig kedvese finom karján, mely tényleg libabőrrel tarkítottan remegett meg olykor.
- Akkor keresek magunknak valami takarót. - állt fel a szőke férfi.
- Én is jövök! - követte őt kedvese és egymást karolva mentek vissza a hatalmas házba.
A másik pár még mindig egymást karolva ültek az asztalnál és csodálták a gyerekeket. Az öt apróságból három bizony az övék volt. Egy leány, a legidősebb, és őt követte két fiú, akik ugyan ikrek voltak, mégis szöges ellentétei egymásnak. A férfi tekintete most felesége arcára tévedt, aki ugyanolyan tündöklő volt, mint amikor megismerte. Mégis sosem volt benne biztos, hogy a történteket tökéletesen elfogadta volna, de sosem merte megkérdezni. Akárhányszor kezdett bele, mindig valami ostoba kérdés keveredett ki belőle és sosem kapott tisztességes választ. De most, mintha megérezte volna kedvese, úgy fordult hozzá és fogta kissé hideg tenyerébe a férfi arcát.
- Sosem bántam meg azt a döntést és tudom, hogy ez volt a legjobb, ami velünk történhetett.
- De... A családod...
- Nem. Nem emlékszel? Már ti vagytok a családom! - csókolta finoman a férfit, mire egy erőteljesebb szellő lerántotta a lány fejéről drága kalapját és messzire vitte azt a szél.
A kalap alól már nem hullottak alá hosszú, rakoncátlan tincsei. Már nem őrizte meg hullámosságát sem. Ahogy elhagyták Franciaországot és barátaikkal együtt Amerikába, az új lehetőségek országába költöztek, új életük első állomásaként barátnőjével levágatta haját és a gesztus kölcsönös volt. Immár mindketten új életet, új világot építenek maguknak és mindent tiszta lappal kezdhetnek. Itt nem ismeri őket senki. Itt nem kell rettegni a hatalom elnyomása és üldözése miatt... Bár ez tulajdonképpen másnak is köszönhető volt...
- Mit gondolsz? - kezdte megint az ezüsthajú férfi. - A szüleid hogy vannak?
- Minden rendben van velük. Tegnap kaptam egy levelet, amiben részletesen elmesélik, hogy a húgod bizony beleszeretett az egyik rokonomba! - húzta a férfi idegeit.
- Micsoda? Sophie? Ki az? Rendes?
- Elég lesz már, Leon! - csókolta homlokon. - Így viselkedsz majd, ha a mi Sophi-nk is szerelmes lesz? - pillantott lányára a távolban.
- Sosem lehetünk elég óvatosak... - terelte a témát és próbálta leplezni pirult arcát.
- De persze West és Dante nem zavarna ennyire! - húzta ravasz mosolyra ajkait, iker gyermekeire nézve.
- Őket kitűnő oktatásban részesítem majd hódításból! - húzta ki magát, amennyire tudta.
- Még csak az hiányozna... - nevetett, mire visszatértek barátaik.
***
Az angol királyi birtok udvarán két alak suhant át finom lepellel rejtve arcukat. Nem volt rá szükség, mégis kötelezőnek tartották. A kápolna ajtaját felnyitva lassan ballagtak egymás mellett a névtáblák felé, melyek mögött már évszázadok óta nyugszanak a család legnemesebbjei. Tekintetük egyszerre akadt meg egy számukra fontos néven és a mellette lévő apró kereszten. A nő lassan illesztette kesztyűs ujját a táblára és húzta végig a faragott betűkön, majd a kereszten. A kripta csendjét bársonyos hangja törte meg, melyet a mögötte álló férjének intézett.
- Ugye... Nem lesz ebből baj? Ugye most már boldogan és gondtalanul élhetnek?
- Biztos vagyok benne... - illesztette tenyerét a nőjére. - Leon okos férfi. Mindent elkövet annak érdekében, hogy boldoggá tegye a családját, e felől biztos vagyok.
- És ők? - utalt a tábla mögött nyugvókra. - Szerinted békére leltek?
- Annak a nőnek sosem volt igazán tiszta az elméje. A gyermek pedig sosem volt bűnös. Igazán büszke vagyok a lányomra, hogy engedte kivitelezni ezt a bizarr tervet.
- Hiszen ő mindig mindenkinek jót akart... Remélem, Wong kisasszony és a gyermeke végre megtalálták azt a boldogságot, amit ezen a földön képtelenek voltak. - gyújtott meg egy gyertyát és a táblák alá helyezte.
Mindketten térdre ereszkedtek és elmormoltak magukban egy imát, melyben üdvösség, hála és könyörület egyszerre kapott helyet. A királyi pár egymást ölelve indult vissza a palota fényébe és csak remélni tudta, hogy mielőbb találkozhatnak majd a családjuk messze élő tagjaival, a még eddig nem látott, fiú unokáikkal vagy a folyamatos segítséget nyújtó Killien párral, akiknek azóta is kimondhatatlanul hálásak voltak.
A sötét kripta egyetlen szál gyertyafénye sokáig világította meg a termet. Faggyúja különös alakot rajzolt maga alá annak olvadásával és ingott meg akkor, mikor már mindent felemésztett magának. A láng lassú ringatózásba kezdett és zsugorodott mindaddig, míg végleg ki nem hunyt, magával ragadva azt az aranyló fényt, mely koronája volt minden léleknek.
***Vége***
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
