15. fejezet

45 ember mozdulatait figyelem árgus szemekkel. Bal hátul a srác épp most húzza elő a puskáját. Szánalmas. Még szerencse, hogy nekem csak felügyelnem kell és mehetek is vissza a kis kísérletemhez. Mit érdekel engem az utánpótlás. Főleg az ilyenek. Mikor meglátták a tesztlapokat volt, aki elborzadt, volt, aki csak biccentett, és elővette tollát, ám volt, aki magabiztosan elmosolyodott. Az egyik ilyen volt az, aki hátul pofátlanul, most már a könyvét húzta az ölébe. Majd a végén számolunk kis barátom... Gyorsan átfuttatom az agyamba, hogy hol is fogom folytatni, ha visszatérhetek a laborba. Mikor összeszedem a gondolataimat és felpillantok, kedves barátunk épp összecsukja feladatlapját. Még nem indul el felém. Rutinos. Szép lassan mindenki befejezi. A buzgóbbak és a közömbösek beadják a tesztet és kibillegnek az előadóból. A pánikolósok még hatszor átfutják, és átjavítanak mindent, amiben egy percig is bizonytalanok voltak. És ekkor táncol elém az én kis kedvencem. Széles mosollyal nyújtja felém lapját.

- Itt a lapom. Köszönöm professzor úr – legalább ne somolyogna az orra alatt.
- Nem vagyok tanár. Csak szívességet teszek – mondtam.

Ahogy a kezembe került a lap, egy határozott mozdulattal téptem ketté. Megdöbbent arccal néz rám, mire én csak egy fagyos pillantást vetek felé. Nem próbálkozik, tudja hogy lebukott. Megkérdezi még mikor lesz javítási lehetőség. Megvonom a vállam, és elegánsan hideg szavakkal annyit felelek neki, hogy beszélje meg a professzorral. Összeszedem mindenki papírját és távozok a teremből. Útközben bemegyek a prof irodájába és ledobom az asztalára a teszteket, majd irány a labor. A nap fénypontja. Szánalmas.

Életem folyása monoton és ismétlődő. Minden áldott nap, legyen az hétvége, vagy ünnepnap, a laborban töltöm. Szórakozok a kis villámaimmal, ahogy Kalos mondja. Bizony, mert Kalos mellett maradtam, az ő házában. Az elején még nem volt erőm elmenni. Utána, pedig már nem érdekelt hogy hol hajtom álomra a fejemet. Reggel kilenctől legalább este hatig a kutatásomnak élek. Ezek után hazafuvarozom magam és megvacsorázom Kalos-szal együtt. Néha beszélgetünk, de nem jellemző. Papírjaimba mélyedek, és az aznapi tapasztalatokat írogatom fel, hogy nem maradjon le semmi, ő pedig árgus szemekkel figyel engem. Egy pohár tea mellett áttanulmányozom az aznapi eredményeket és felállítom a követező kutatási nap tervét. Ezek után lefekszem aludni. Mint mondtam, monoton és ismétlődő. Két nap van, amit otthon töltök vele. A szenteste és a szilveszter. Abszolút nem önös érdekek vezérelnek, hanem csak az, hogy Kalos ne legyen egyedül ilyenkor.

Mostanában azonban, hogy Kalos olyan beteges lett, korábban jövök haza a munkából. Jól esik neki a törődés. A papírmunkát akkor fejezem be, ha már lefeküdt aludni. Olyan magányosnak tűnik. És az igazat megvallva nekem is csak ő maradt már, akit magamhoz engedek. Csak ő az, aki úgy fogad el, ahogy vagyok. Nem próbál megváltoztatni, nem próbál meggyőzni semmiről. Emlékszem, hogy Sophie temetése után, amikor kioltottam boldogságom utolsó gyertyalángját is csak egy kérdést tette fel nekem. Őt vagy magadat? Már akkor is ő volt az egyetlen ember, aki átlátott rajtam. Rajongtam a szüleimért, de velük nem volt ilyen a kapcsolatom. Kalos volt az az ember, aki egy mondattal képes volt összefoglalni több napos kínlódásomat. Őt vagy magadat? Ő volt az, aki nem ágált döntéseim ellen, hanem próbálta megérteni azokat. Aki még akkor is elfogadott, amikor mindenki mást eltaszítottam magamtól. Őt vagy magadat? Az a kérdés visszhangzik azóta is az agyamban, pedig a válasz több mint egyértelmű. Őt, őt, csakis őt. Kalos megnyugodott a válaszom hallatán, és emlékszem, nem reagált, csak magához ölelt. Ennyi volt az egész. Elfogadta, hogy elüldöztem tőle azt a két embert, akit gyermekeként szeretett, sőt a mai napig úgy kezeli őket.

Minden héten, a megbeszélt időpontban hívják fel ŐK Kalost. Egy ideig külön telefonáltak, egyszer az egyik, utána a másik. Aztán jött az ötlet, hogy együtt telefonálnak. Amikor egyszer korábban hazaértem, megdöbbenve hallottam, ahogy Kalos telefonon keresztül próbálja vigasztalni a zokogó Sorát. Akkor csak ő hívta, nem is a megszokott időpontban. Nem tudtam tovább menni, egyszerűen hallgattam a kihallatszó zörejeket, mert nem voltak azok többek, mint elkapott foszlányok, de mégis engem boldoggá tettek. Még ha sírt is, és valószínű, hogy az ok valahol mélyen én voltam, akkor is felvillanyozta a szívem. Hiszen újra halottam a hangját.

Kalos persze észrevette, hogy ott rostokolok. Legközelebb, amikor hívták, és én is otthon voltam, ő is kihangosította a telefont. Az első alkalommal egyszerűen lefagytam. Nem tudtam elszakadni Sora hangjától, akinek akkor éppen jó kedve volt. Vidáman csacsogott, félbeszakítva Yuri majdnem minden mondatát. Yuri hasonló vidámsággal nevetett a háttérben és néha próbált lépést tartani Sora mondanivalójával, de mindhiába. Meséltek munkájukról, életükről, és Yuri a magánéletéről. Sora ilyenkor mindig mélyen hallgatott, ha Kalos kérdezte, mindig csak terelni próbálta a témát. Kalos értett a szóból és nem forszírozta soha. Talán nekem is jobb volt az édes tudatlanság.

Ma, amikor hazaértem Kalos már várt rám. Ott ült a konyhaasztalnál, arcát tenyereibe temetve. Sejtettem, hogy baj van, de azt nem, hogy ekkora. Amikor meghallottam, hogy belépek a konyhába felnézett rám. Köszönni akartam, de ő leintett és a székre mutatott.

- Figyelj rám jól Leon. Most elmondok neked valamit. Nem kell reagálnod, nem kell semmit se tenned. Neked mondom el először, de csak azért, hogy amikor a gyerekeimnek mondom, ne tűnjön fel nekik, hogy mennyire kiborultam. Most is próbálok majd tárgyilagosságot erőltetni magamra, de nem tudom mennyire fog sikerülni – egy pillanatra megremegett a hangja – És arra is szeretnélek még megkérni, hogy legyél mellettem, amikor felhívom őket. Megteszed ezt nekem?
- Persze Kalos – próbáltam minden érzelmet mellőzni a hangomból.
- Rendben, köszönöm – megköszörülte a torkát – Te is észrevetted, hogy mostanában sokat betegeskedek, le van gyengülve a szervezetem. A sok unszolás hatására elmentem kivizsgáltatni magamat. Nem szóltam, mert nem akartam, hogy aggódj. Ne nézz így, ismerlek nagyon jól. Az a helyzet, hogy beteg vagyok.
- Mennyire?
- Eléggé – ismét tenyerébe temette arcát – A napi másfél doboz cigaretta meghozta a gyümölcsét – nem akartam, hogy kimondja – Rákos vagyok. Tüdőrákom van – elcsuklott a hangja.

Láttam, ahogy remeg a válla a visszatartott vagy éppen némán tomboló sírástól. Nem reagáltam, nem tettem semmit, pont úgy, ahogy kérte. Csak ültem vele szemben némán magamba roskadva az asztal lapját szuggerálva, és közben azon tanakodtam, hogy mivel érdemelte ezt ki. Gondolataimból halk szavai hoztak vissza.

- Szeretnék kérdezni valamit, még mielőtt bemegyünk és felhívom őket. Kérlek, válaszolj őszintén.
- Ígérem! – feleltem teljesen komolyan.
- Szereted még?

Elgondolkodtam egy percre. Na nem a válaszon, mert az, teljesen egyértelmű volt, hanem a megfogalmazásán. Végül arra jutottam, hogy azt mondom, ami először az ajkamra kívánkozott.

- Egy szemernyivel sem kevésbé, mint amikor először ráébredtem, hogy szerelmes vagyok belé.
- Szegény fiam – nézett egy pillanatra azzal a vizsgáló tekintettel, ahogy néha vacsora közben szokott – Menjünk. Hagy essek túl rajta.

Felállt a székről, és elindult a nappali felé. Mikor elment mellettem egy pillanatra kinézett rám, és egy másodpercig úgy tűnt, hogy mondani is akar valamit, de csak megszorította a vállamat és folytatta az útját a telefon felé. Én, pedig követtem. Ő leült a kanapéra, én a sarokban árválkodó fotelba vetettem le magam, behúzódva a könyvespolc által nyújtott árnyékba. Kalos felemelte a kagylót és tárcsázott, majd kihangosította. Három csörgés után Yuri kapta fel a telefont.

- Igen – szólt bele unottan – Killien.
- Szervusz fiam – köszönt Yuri.
- Kalos, de örülök neked. Várj egy percet – szinte láttam magam előtt, ahogy kicsit távolabb tartja a kagylót magától és beleharsogja a levegőbe „Sora, gyere csak”.
- Nem kell siettetni – mosolygott Kalos.
- Már itt is vagyok Kalos – hatalmasat dobbant a szívem – Olyan régen beszéltünk.
- Nem akartalak zavarni, tudom, hogy most adják majd ki az új könyvedet.
- Volt már ilyen máskor is – mentegetőzött Sora.
- Na ezt látnod kéne Kalos. Az íróhölgy elpirult – cukkolta Yuri.
- Menj már Yuri! Miért hívtál minket?
- Valamit el kell mondanom nektek – kezdett bele Kalos.
- Megrémítesz – komolyodott meg Sora hangja is.

Innentől már megállíthatatlan volt a lavina. Kalos tényleg szigorúan a tényekre szorítkozott. Kalos becsületére legyen mondva, hogy próbált uralkodni a hangján, ám az kicsit remegett, mindemellett úgy adta elő az egészet, mintha az esti tévéműsorról csevegnének éppen. Hallgattam a döbbent csendet, és néztem a könnyeit némán nyeldeklő Kalost. Már azon voltam, hogy magukra hagyom őket, hiszen már nem kell neki lelki támasz. Lassan és minél halkabban próbáltam felemelkedni a fotelból. Kalos csak biccentett, hogy menjek nyugodtan. Elindultam az ajtó felé, de ebben a pillanatban egy mondat hasított a levegőbe, amitől az egész testem megmerevedett. Csak álltam ott, a torkomban dobogó szívemmel, és nem akartam elhinni, hogy ez a mondta elhangzott. Így álltam ott, egészen addig, amíg el nem köszöntek, és Kalos le nem tette a telefont. A fülemben még mindig ott visszhangzott az az egy mondat: Holnap érkezem. Ennyit mondott csak.

- Holnap … - kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem.
- Ne menekülj Leon! – nézett rám átható tekintettel – Ne félj tőle.

Nem reagáltam, csak elindultam a szobámba. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nem tudtam eldönteni, hogy várom-e a holnapot, vagy nem? Tisztában vagyok az érzéseimmel. De Sora? Vajon nem lenne neki jobb, ha hagynám őket ketten? Nem lenne jobb, ha az általam annyiszor elképzelt találkozás, nem történne meg. Annyi idő telt el, azóta, mégis félek, hogyan fog reagálni, ha meglát. Arra se tudok választ adni, hogy mi lenne a jobb. Ha kiabálna, vagy ha kedves lenne velem… Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal szenderültem álomba, ahol ízlelgethettem, és a tetszésem szerint alakíthattam a lassan elkerülhetetlenné váló találkozást.

Reggel, talán életemben először elaludtam. Kapkodva szedtem össze magam és indultam el munkahelyem felé. Kalos a konyhaasztalon hagyott nekem valami újságot, amit most a sietség miatt, szemrevételezés nélkül kaptam fel, és futottam autóm felé. Nem is értem hova kapkodtam, hiszen nem volt munkaidőm, tehát nincs is kezdési időpont. Na jó, az hogy nem értem miért akartam ma korábban hazaérni, erős túlzás. Inkább, csak nem akartam beismerni még magamnak se. Miközben a számítógépek életre kelését vártam, megnéztem, hogy Kalos milyen újságot készített oda nekem. Amikor a címlapra néztem, alig egy nap alatt másodjára akart kiugrani a szívem a helyéről.

Csak bámultam a címlapot és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Ő volt az. Ehhez kétség sem fért. Néztem őt. Régen az enyém volt. És ma? Mit nevezhetek a sajátomnak? A fájdalmam, a magányom.

De mi fáj? Már nem emlékszem…

Nem a húgom halála. Azzal már megbékéltem. Lenyeltem. Már amennyire valami ilyennel meg lehet birkózni. Sokat gondolkoztam akkoriban arról az érzésről. Amikor meghal valaki, aki fontos volt a számodra, először nem is fogod fel igazán, hogy mi történt. Értetlenül állsz az események felett, és csak annyit ismételgetsz magadban, hogy mekkora hülyeség az, hogy akivel eddig minden nap, találkoztál, beszéltél, aki, minden nap megöleltél, nem is csak holnaptól, de ettől a perctől fogva nem is láthatod. Beszélhetsz hozzá, de ő nem fogja hallani. Találkozhatsz vele, de soha többé abban a kötetlen és felszabadult helyzetben, ahogy eddig. Amikor először kezdi tényleg felfogni az ember, magába zuhan. Nálam ez akkor következett be, amikor megláttam a húgom élettelen testét a kórházi ágyban. Az a nem is sápadt, inkább természetellenesen fehér test, az a földöntúli nyugalom, ami áradt belőle, ugyanannyira volt már akkor a húgomé, mint a pár nappal azelőtti mosolya. Ezt nem bírtam elfogadni. Ahogy feküdt ott az ágyon, a kötések még rajta éktelenkedtek, elcsúfítva az igazi angyalt, féktelen dühre ébredtem. Hogy ki vagy mi ellen? Ki tudja már. Csak arra emlékszem, hosszú évek távlatából, hogy törni-zúzni akartam. És, hogy mit zúztam össze? A vázát és Yurit. De az összetörés már egészen más lapra tartozik. Hogy mit is törtem össze?

Nézem ezt a képet az újságon. Minden mosolya bennem él tovább, és melengeti a szívemet. Egy kis láng pislákol még bennem, amit az el nem múló szerelem okoz Sora iránt. Ezért emlékszem arra az akkor összetörtnek hitt tekintetre, amivel a könyvtár lépcsőjén remegve, félve nézett rám, a pajkos tekintetre, a riadtra, a mosolygósra, a vágyakozóra, a szerelmesre. És természetesen emlékszem, arra a tekintetre, ahogy utólag tekintett rám. A megsemmisülés, az értetlenség, a mérhetetlen csalódás és valahol mélyen az önérzet tükrözött akkor a szeméből. Ha elfelejtettem volna, most biztos vissza tudnám idézni. Ez a tekintet, mindent felidéz. Hátborzongató. Hiába játszik félmosoly ajkain, akkor is, a szemei mindent elárulnak. Ugyanaz a tekintet. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végre megadja magát, és lassan folytatja útját arcomon. Több nem követte, nem követhette. Visszatérve arra a kérdésre, hogy mit törtem össze. A válasz nem más, mint hogy Sorát. Sorát törtem össze, a lelkét marcangoltam. Összetörtem. Talán végleg. Az bántott, amit vele tettem és nem az, hogy többet nem lehet az enyém.

Most pedig csak olvasom a cikket, és magam elé képzelem, ahogy ott ül a riporterrel szemben és válaszolgat a kérdésekre. Látom magam előtt a mosolyát, amikor könyvéről mesél. Szinte faltam a szemeimmel a sorokat.

"Utolsó kérdésem az volt, hogy ő is szenved-e. Egy sejtelmes mosollyal pillant rám, valami megfoghatatlan telepszik a szemébe, és csak annyit mond inkább csak magának, mint nekem, hogy talán igen. "

Talán igen…
Nem akarok semmit se belemagyarázni ebbe a mondatba, de olyan jó lenne, ha …

Új könyvének címe cseppet megdöbbent. Minden művét elolvastam, amit eddig kiadtak. Sőt, legnagyobb kincsemként őrzöm azt a kettőt is, amit anno hátrahagyott Kalosnak. Mindkettőt szinte szóról szóra tudom. Ám észrevettem, hogy az a könnyedség, ami legelső művében volt, elkopott. Maradt a mindent átszövő melankólia és a soha sem tökéletes boldog vég. Mert mindig van legalább egy szereplő, aki boldogtalan marad, aki egyedül éli tovább a mindennapjait. Én adtam neki ezt a negatív felhangot, miattam nem lágyan szerelmes egyik története sem. Vagy túlzottan felértékelem saját szerepem Sora életében? Ki tudja? De van egy olyan érzésem, hogy hamarosan minden kérdésemre választ fogok kapni. Csak kérdés, hogy akarok-e?