16. fejezet


Percek óta hallgattam, ahogy beszélgettek. Álltam és csak ittam magamba szavait, a hangját, a kacagását. Egy fal… Mindössze ennyi választott el tőle. Milyen kevés, mégis milyen sok az a pár lépés. Ha arra gondolok, hogy hat év óta újra csak lépések választanak el tőle, a torkomban dobog a szívem, mint egy kis kamasznak, de ugyanakkor a torkom is összeszorul a félelemtől. Csevegtek, nem konkrét témáról, hanem csak úgy össze-vissza. Kalos is nevetett, hosszú idő óta újra, szívből. Főleg Sora beszélt. Cinikus hangnemmel mesélt Yuriról, a menyasszonyáról, munkájukról, műveikről, az életükről utánunk. Én, pedig csak álltam a fal biztos takarásában és hallgattam őt. Nem mertem mozdulni, nem mertem cselekedni, még levegőt is félve vettem. A híres ragtapasz… Gyorsan vagy lassan… Agyamban egymást kergették a gondolatok, amik mind egy forrásból fakadtak és ugyanoda tértek vissza. Sorához… Tudtam, hogy lassan cselekednem kell, nem maradhatok itt tovább. Nem akarok gyáva lenni, nem akarok szánalmat látni Kalos szemében, és mindemellett egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy újra lássam, hogy újra rám nézzen, hogy újra beszéljen hozzám, mondjon bármit is.

Lassan elhatároztam magam. Gondolatban már ezerszer megtettem azt az egyetlen lépést, amit azért kellett tennem, hogy felfedjem magam, mégse ment a gyakorlati kivitelezés. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem lassan bent is meghallják. Mély levegőt vettem és megtettem az utolsó lépést. Szememet megkeményítve, magam elé meredve léptem a konyhaajtó felé. Csak egy lépés… Szembefordultam velük. Sora háttal ült nekem, de Kalos elkerekedett tekintetét látva biztosan tudhatta ki is áll mögötte. Kalos levette rólam tekintetét és abba a szempárba nézett, amit jobban vágytam látni, mint eddig bármit. Már az is melegséggel töltötte el a szívemet, hogy láttam őt. Ha csak hátulról is, de ott volt, ő volt az. Kalos megbizonyosodhatott arról, amiről akart, mert ismét felém fordult.

- Gyere fiam! Ülj le közénk Te is – szólalt meg Kalos szokatlan gyöngédséggel a hangjában – Ugye nem baj Sora?
- Miért lenne baj? – felelte Sora, annyi közömbösséggel a hangjában, hogy szinte fuldokoltam benne – Szia Leon.
- Szia Sora – köszöntem neki és leültem Kalos mellé.

Felpillantott rám, de a tekintet, amit láttam szinte megbénított. Annak a vidámság, ami a hangjában bujkált, mikor Kalossal beszélgetett, nyoma se volt. Nem próbált mosolyogni, nem tett semmit, csak nézett rám, azokkal a szívfájdítóan gyönyörű szemeivel, amik szinte fikarcnyit se változtak, mióta utoljára láttam őket. Egy pillanatig tartotta még rajtam a szemét, majd visszafordult Kalos felé.

- Szeretnék veled holnap elmenni az orvoshoz, ha nem baj – mosolygott rá, de a szemei nem változtak, továbbra is hidegen néztek Kalosra.
- Persze kicsim. Majd felkeltelek időben, mert biztos fáradt vagy.
- Nem maradok itt éjszakára – hasított a mondat a levegőbe – Kivettem egy szobát, szóval ott töltöm az éjszakákat. Persze a fennmaradó időben, veled szeretnék lenni. Úgy is kíváncsi vagyok a véleményedre az új könyvemmel kapcsolatban.
- Maradhatsz igazán – kezdte Kalos – nem zavarnál senkit, és én is csak nyugodtabb lennék. Miért mennél el innen?
- Majd talán holnap. A bőröndöm már úgyis ott van – tért ki ügyesen.
- Rendben, de akkor menj csak, mert biztos fáradt lehetsz már.
- Igen. Mikorra megyünk akkor holnap? Ide jöjjek, vagy a kórházba találkozzunk? – kérdezte és elkezdett kotorászni a táskájába.
- Gyere ide, majd innen megyünk együtt, legalább sétálunk egyet.
- Rendben – felelte, de ki se látszott a táskájából.
- Mit keresel kicsim?
- A telefonomat.
- Hívok én neked taxit…
- Azt ne – csattant fel Sora és egy percre a szemében is megváltozott valami – Nem kell Kalos – váltott finomabb hangnemre – köszönöm szépen. Csak Yurit szeretném felhívni.
- Na de miért nem ér rá, míg odaérsz?
- Mert addig szeretnék vele beszélgetni, amíg odaérek… - felelte halkan.
- Hát még mindig? – kérdezte Kalos.
- Vannak dolgok, amik nem változnak Kalos, teljen el bármennyi idő is.

Éreztem, hogy ez a mondat nekem szól.

Felállt az asztaltól, adott egy gyors puszit Kalosnak, majd felém fordult. Most nézhettem csak meg igazán. Gyönyörű volt, egyszerűen gyönyörű. Lehet, hogy más nem látta ilyen szépnek, de nekem minden kétséget kizáróan ő volt, ebben a pillanatban a leggyönyörűbb nő a világon. Próbáltam egyszerre minél több részletet megragadni, hogy amikor kisétál az ajtón, újra össze tudjam rakni majd magamnak. Sokat változott és mégsem. Arca nem hordozta többé kamaszkorának vonásait, újakat kapott az idő folyamán. Nem mertem levenni a szemem az arcáról, pedig szívesen vizsgáltam volna teljes valójában, de féltem, hogy megsértem vele. Csak egy elejtett megjegyzés. Ennyit kaptam tőle eddig, nem tudhattam hát, hogy hányadán állunk egymással. Illetve ez nem volt igaz, hiszen azzal teljesen tisztában voltam, hogy mit érzek én iránta. Olyan epekedő szerelem lángolt fel kegyetlenül a szívemben, hogy az már szinte kibírhatatlan volt. Meg akartam érinteni, a karjaimba zárni és megtölteni orromat illatával. Ölelni akartam, hogy érezzem, ahogy a szíve a mellkasomon dobog úgy, mint régen. Emlékeimben még élt milyen is volt karjaimban tartani ezt a törékeny kis nőt, aki az idő folyamán csak még nőiesebb lett. Talán túl sokáig időzhettem gondolataimmal.

- Régen találkoztunk egymással Leon – szólalt meg ridegen.
- Túl régen Sora. Hogy vagy?
- Köszönöm kérdésed – kezdte, de nem fejezte be a mondatát, nem válaszolt.
- Leon fiam miért nem kíséred el Sorát a szállodáig. Nem félne, és még beszélgetni is tudnátok.

Sora tekintetébe egy pillanatra betelepedett a riadalom, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan váltsa fel a düh. De ez is csak szalmaláng volt, már el is tűnt a kiismerhetetlen homály mögé.

- Nincs erre szükség Kalos. Felhívom Yurit, és majd ő eltereli a figyelmemet.
- Nagyon szívesen elkísérlek – mondtam, mert tudtam, ilyen lehetőségem nem lesz még egy, közben meg áldottam magamban Kalost.
- Na menjetek, mert nemsokára sötétedik – tessékelt minket az ajtó felé Kalos – Holnap 9-kor várlak itt Sora, és akkor együtt is tudunk reggelizni.
- Itt leszek. Szia Kalos.

Azzal elindult az ajtó felé. Nem is nézett rám, nem tiltakozott tovább, csak számunkra láthatatlanul erőt vett magán, és kisétált az ajtón. Egy ideig csak némán sétáltunk egymás mellett, amit én untam meg előbb.

- Mesélj nekem Sora.
- Mégis miről? – kérdezte, és már nem is próbálta leplezni hangjában a dühöt, mert a tompítást csak Kalos érdemelte.
- Magadról, az életedről – kértem lágyan, hátha el tudom űzni a haragot belőle, hátha meg van még ez a képességem.

Rám nézett és kitartóan vizslatott. Nem nagyon tetszhetett, amit látott, de ettől függetlenül, egy mély sóhaj után mesélni kezdett. Csak felületesen, érintőlegesen. Inkább a környezetéről, mint saját magáról. Csak darálta érzelemmentesen a válaszát, rám se pillantva, miközben én azt éreztem, ha megfogná a kezemet, belehalnék a boldogságba.

Észre se vettem és már a könyvtár előtt sétáltunk. Ábrándos tekintettel néztem az ódon épületet és éreztem, ahogy óvatos mosoly varázsol a látvány az arcomra. Mikor láttam, hogy Sora is az épületre tekint, nem tudtam megállni, hogy ne szólaljak meg.

- Minden itt kezdődött.
- És mindennek itt is kellett volna befejeződnie – mondta fájdalmasan, ezzel kizökkentve pillanatnyi nosztalgiámból. Felé néztem.
- Komolyan gondolod?
- Nem ezt akartad anno te is. Mert nagyon ezt hangoztattad az utolsó időkben, ha nem is hangosan, de a tekinteteddel és a tetteiddel mindenféleképpen.

Megfagyott bennem a levegő. Ha tehettem volna, csak tátogok addig, amíg valaki magamhoz nem térít. De nem volt idő a megdöbbenésre, mert Sora már folytatta is az útját a szálloda felé. Utána eredtem, és mikor beértem láttam, hogy gyanúsan csillognak a szemei. Nem akartam jobban felzaklatni, ezért nem faggattam tovább. Csak biccentet, mikor megérkeztünk és besétált a forgóajtón. Nem nézett vissza, változatlan tartással tűnt el a szemem elől.

Vegyes érzelmekkel indultam el hazafelé. Ott munkált bennem a lelkiismeret, hogy mit tettem vele és hogy megint megbántottam, ugyanakkor a remény halvány sugara is felderengett, hogy a sérelmeken túl mást is érez irányomban. Különben miért tartotta volna fontosnak lereagálni a mondatomat?

Mikor beléptem a lakásba Kalos fogadott. Elém lépett és megölelt.

- Visszajött hozzánk – suttogta gyenge, remegő hanggal.
- Nem hinném, hogy helytálló a többes szám, habár hidd el, én örülnék neki a legjobban.
- Meg fog enyhülni, hidd el nekem.
- Úgy legyen.
- Szereted?
- Rettenetesen.
- Micsoda válasz ez?
- Ugyan az az érzelmem törheti derékba és aranyozhatja be az életemet.

Kalos reakcióját a telefon csörgése vágta ketté. Egy pillanatnyi meglepettség után, felém nyújtotta a kagylót. Elvettem, de mikor meghallottam, hogy ki van a vonal túlsó felén, teljesen megmerevedtem. Régen elfeledettnek hitt érzelmek cikáztak végig bennem, mint mindig, ha meghallottam a hangját. Elsősorban, de már nem olyan elsöprően a harag, de ott gyűrűzött már a mélyben a felejtés is.

- Rövid leszek, mert tudom, hogy nem én vagyok az, akivel legszívesebben beszélgetsz – szavai csöpögtek az önvádtól - Ne bántsd többet Oswald. – keményítette meg hangját - Túl sok éjszakát sírt már végig miattad, ahhoz hogy most újra elkezdje. Ne tedd ezt vele. Hagyd őt békén.

Azzal letette a telefont, még mielőtt bármit reagálhattam volna.

Sírt. Sora újra sírt és miattam.

Megint bántottam.

De mivel? Azzal, hogy újra látott? Hogy beszélgettünk? Hogy boldog voltam mellette, vele? Hogy visszaidéztem a múltat?

Yuri telefonhívása két dolgot tett világossá előttem. Az egyik az volt, hogy sejtéseim helyesek voltak, darabokra törtem Sora szívét, amikor hat éve elüldöztem magamtól. De mindezek felett, ha még képes sírni miattam, akkor nem hagyom teljesen hidegen. Ő is érez valami azzal kapcsolatban, hogy újra találkoztunk. Furcsán kacifántos, akár gonoszan önző gondolatok voltak ezek, mégis örömmel töltötték el szívemet.

Talán mégis érez még valamit irántam, ha ennyire felzaklatta a társaságom. Akkor van még esély? Újra elöntöttek azok az érzelmek, amik egyszer régen a könyvtárnál is gyökeret vetettek bennem. Habár most az okokkal jelen esetben, tisztában voltam, mégis hasonlatosak voltak mostani érzelmeim és elhatározásaim. Újra azt a boldog csillogást akarom látni Sora szemében, mint abban a rövid időben, amikor együtt voltunk. Akkor sikerült, talán sikerül most is. Hogy ugyanúgy fogom tudni elérni? Hogy mellettem lesz-e újra boldog?

Talán igen…