20. fejezet


A nap arany fénnyel vonta be a szobát, amiben két fiatal szuszogott egymáshoz kucorodva. Annyira aranyosak voltak. Elfeledtették velem a fájdalmat, ami mostanában állandó vendég volt reggelente. Nem bírtam szabadulni a látványtól. Leon erős karokkal fonta közbe Sorát, mintha még álmában is védelmezni akarná. Sora arca békés vonásokkal fogadta a gesztust. Tudtam, hogy mennem kellene, nehogy felkeltsem őket, ezzel megtörve az idillt, de annyira régóta vártam, hogy újra így láthassam őket. Álltam megkövülten, nekidőlve az ajtófélfának, kicsit zihálva, kapkodva a levegőt és elmerültem a boldogságban, hogy életem két legfontosabb személye ismét boldog, ráadásul együtt. Nem ismertem a körülményeket, ami ismét egymás mellé sodorta őket, de nem is volt igazából fontos számomra. A lényeg, hogy így látom őket, és ez életem alkonyát beragyogta. Nem azt mondom, hogy nem félek már a haláltól, de nem féltem többé azokat, akiket hátrahagyok.

* * *

Sora végül nem menekült el tőlem, se másnap reggel, se az utána következőkön. Imádtam mellette ébredni. Mindig olyan volt a tekintete, amikor felkelt, és először kinyitotta a szemét, mintha minden alkalommal rácsodálkozna, hogy mellette vagyok. Odaadással szerettük egymást, nem emlékezve a rosszra, és csak a jóból építve új várat magunknak. Már hónapok teltek el azóta az este óta. Sora új könyvbe kezdett, de meg kellett ígérnie, hogy boldog vége lesz. A felelete erre az volt, hogy amíg úgy tűnik, nem is lehetne ennél jobb az élete, a könyvei is ezt fogják sugallni.

A legnagyobb meccs talán az volt, amikor először találkoztunk újra Yurival. Emlékszem Sora nem volt otthon, mert a kiadójával kellett találkoznia. Persze, hogy a bátyja előbb érkezett. A hangulat feszült volt. Kalos próbálta oldani a feszültséget, de nem nagyon sikerült. Felszakadtak a régi sebek, előtérbe kerültek a régi vádak. Ültünk egymással szemben, és hiába forogtak egymás körül a gondolataink, nem szólaltunk meg. Aztán megjött Sora. Nemes egyszerűséggel libbent be az ellenséges légtérbe. Hatalmas puszit adott Yuri arcára és suttogott valami a fülébe, aztán felém indult és az ölembe huppant. Nem törődött Yuri arckifejezésével, sem az én megfeszülő izmaimmal. Átkarolta a nyakamat és olyan mosollyal nézett körül, amit mindig ajándéknak véltem, ha felfénylett az arcán. Az a mérhetetlen boldogság világított rajta, ami ritka madár volt az ő arcán. Magamhoz szorítottam és hagytam, hogy betöltse orromat az édesen ismerős illat. Ő érdeklődő szemekkel tekintett fel rám, de én csak megráztam a fejem.

Yuri még egyszer elkapta Sorát, hogy számon kérje. Csak az ő dühös hangja és Sora higgadt válasza töltötte be a szobát. Kalos megkért, hogy ne menjek be.

- Na de miért Sora? Hát semmiből nem tanulsz.
- Szerelmes vagyok belé Yuri.
- És ez elég?
- Egyelőre igen.
- És mi lesz később?
- Neked is kell valaki. Valaki, akihez hozzábújhatsz, egy esős délutánon. Akihez menekülhetsz, ha rád tör a mélabú. Aki jobban ismer, mint bárki mást a világon. Azt akarom, hogy újra boldog legyél. Emlékszel, amikor ezeket a szavakat mondtad nekem? Amikor próbáltál rávenni, hogy legyek újra boldog? Nézz rám Yuri és láss engem. Ő az! Érted? Ő az, akiről beszéltél. Ő az, akihez menekülhetek, aki mindig itt lesz, aki megvigasztal, ha rám tör a mélabú. Hozzá akarok tartozni és nem csak egy ideig, hanem örök életemre.
- Te tényleg szereted…

Szinte láttam magam előtt Yuri döbbent arckifejezését, de bennem csak az iménti mondatok örvénylettek. Hozzám akar tartozni, örökre. Nem tudtam uralkodni magamon, és azon kaptam magam, hogy a kezem a kilincsen nyugtatom és hatalmasra tárom az ajtót, ahogyan a szívemet is.

- Gyere hozzám! – kértem őt.
- Tessék Leon? – néztek rám hitetlenkedve mindketten, de a kérdés mégis Yuritól jött.
- Gyere hozzám Sora – kértem újra.

Ellépett Yuritól és hitetlenkedve nézett felém. Majd tekintetén átsuhant valami és már csak a boldogságot láttam azokban a gyönyörű szemekben. Lassan gördült végig egy könnycsepp az arcán és csak ennyit suttogott felém: „Örökre”.

* * *

Az esküvő viszonylag hamar megtartottuk, egyértelmű okok miatt. Mindketten azt akartuk, hogy Kalos ott legyen rajta. Emlékszem, ahogy idegesen ott álldogáltam az oltár előtt, és szórakozottan tekintgetem mindenfelé. Nem tudom mikor volt az a pillanat, amikor elhittem, hogy ez tényleg velem történik. Elértem azt, amire pár hónapja még a legmerészebb álmaimban is csak félve gondoltam, nehogy hiú ábrándokba kergessem magamat. Kevesen voltunk csak a templomban. Nem is akartunk nagy felhajtást. Amikor felcsendült az a bizonyos dallam, megfagyott bennem a vér. Befejeztem a nézelődést, és egy pontra fixáltam magam előtt. Féltem hátranézni Sorára. Féltem, hogy … Nem is tudom mitől. Csak megrettentem. Erőt vettem magamon és szép lassan leendő feleségem felé fordultam. Mindenki meghatódott tekintettel nézett Sora felé, akit Yuri kísért felém. Most mindenkinek ő volt a leggyönyörűbb. És nekem? Ha azt mondanám, hogy gyönyörű, szép, kívánatos vagy éppen csodálatos nem biztos, hogy leírnám azt az érzés-kavalkádot, amit most bennem örvénylett. Ő volt számomra minden ebben a pillanatban. Azok a lépések voltak a legdrágább kincseim, amikkel felém közeledett, és a legszebb ígéretek pedig, amiket Sora szemei sugároztak felém. Mert nem volt most ott helye mélabúnak vagy szomorúságnak. Felismertem végre, hogy mennyit jelentek Sorának, és abban a percben bátran ki mertem jelenteni, hogy neki is én jelentek mindent, hogy az én mosolyom és a biztosan büszke és meghatott tekintetem ugyanannyit jelent neki, ha nem többet, mint nekem az övé. Mikor mellém ért nem tudtam parancsolni magamnak, egy hirtelen mozdulattal megragadtam a kezét és magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy belemosolygott a nyakamba. Kicsit magamhoz szorítottam és engedtem a szorításból. Yuri hatalmas vigyorral nézett minket, Kalos pedig csak csendesen pityergett az első sorban.

A szertartás alatt mintha egy másik világban jártam volna. Tervek ezrei születtek meg a fejemben a jövőre illetően. Automatikusan válaszoltam a pap kérdéseire, mintha minden nap ezt csinálnám, reggeltől estig. Akkor tértem magamhoz, amikor Sora részéhez értünk. Ahogy meghallottam azt a bűvös négybetűs szót, éreztem, ahogy a kétely utolsó szikrái is kihunynak a lelkemben. Nincs már semmi, ami elválaszthat minket. Én az övé, ő az enyém. Mennyit jelentenek ezek a szavak…

* * *

Pörögtek az események. Alig tértünk vissza a nászútról máris bele kellett vetnem magam az új könyv előkészületeinek munkálataiba. Sajtótájékoztató, interjú, fényképezés, és megbeszélések hónapokon keresztül. Leon megértő volt. Nem panaszkodott, amiért friss házasokként csak éjjelente találkozunk, midig kitartó lelkesedéssel simogatott álomba. Reggelente pedig hasonló lelkesedéssel próbálta kielégíteni mindkettőnk vágyait. Egyik reggel is éppen ebbe a folyamatba bonyolódtunk volna bele, amikor egyszer csak megtorpant és felpillantott rám.

- Mi baj van Leon? – kérdezte.
- Te híztál – vizsgálgatta tovább hasamat.
- Na idefigyelj Leon Oswald – csattantam fel, hogy megvédjem magam – az lehet, hogy felszedtem pár kilót, de nem hinném, hogy ez a legjobb módja, hogy ezt a szememre vesd – ám láttam, hogy alig figyel – Most mi jutott eszedbe? Van még valami egyéb kivetnivalód is velem kapcsolatba, drága férjem?
- Akad – vigyorgott rám kajánul.
- És mégis mi, ha szabad kérdeznem?
- Mikor menstruáltál utoljára?
- Mi… Micsoda? – hökkentem meg, mit ne mondjak váratlanul ért ez a kérdés – Ez nem tartozik rád.
- Ugyan Sora. Válaszolj inkább.

Ahogy így utána számoltam engem is megdöbbentett az eredmény. Lehetséges?

- Három hónapja – rebegtem halálra váltan magam elé.
- Ez azt jelenti … – motyogott Leon.

Le se lehetett vakarni a hasamról. Folyamatosan puszilgatta, simogatta. Ellágyultam ettől a látványtól, de ekkor hasított csak belém a felismerés, hogy az elmúlt időszak nem volt éppen stressz-mentes. Azonban hiába próbáltam elmagyarázni ezt az én drága férjemnek, mintha meg se hallotta volna, hogy hozzá beszélek.

* * *

Egyik pillanatban még Sora hasát becézem, a másikban, pedig sorban állok a patikában. A patikusnő kissé lekezelő mosollyal magyarázza, hogyan is kell használni a tesztet. Viszek magammal hármat biztos, ami biztos. Boldog voltam nagyon. Álmodni se mertem, hogy ilyen hamar megajándékoz majd Sora engem egy babával. Sajnos, ahogy láttam, Sora tényleg nem így tervezte. Az a döbbent tekintet, amit ott hagytam az ágyban várakozni nem változott akkor sem, amikor visszatértem a tesztekkel. Nem mondom, hogy nem dühített fel egy kicsit, hogy amit én a legnagyobb csodának tartok, az neki miért okoz ekkora megrökönyödést. De nem akartam számon kérni, mert mégis csak az ő teste, az ő érzései. Valami azonban kiülhetett az arcomra, mert Sora úgy iszkolt be a fürdőbe, mintha a tekintetem súlya elől menekülne.

* * *

Egyedül üldögélek a hideg csempén. Ha egy kicsit is oldalra fordítom a fejemet, rögtön megláthatnám az eredményt, de nem merek megmozdulni, mert megbénít a félelem. Nem attól félek, hogy mi van, ha terhes vagyok, hanem attól, hogy mi van, ha nem. Nem akarom beleélni magam valami olyanba, ami még nem biztos, főleg egy ilyen jelentőségű dologgal kapcsolatban. Dolog? Egy élet. Egy kis lény, ami bennem növekszik, akit én táplálok, aki belőlem és Leonból fogant. Annyira szerettem volna gyereket Leontól, de az utóbbi időben nem is volt időm gondolni rá. Ha tehettem volna nem így csinálom az egészet. Közös döntésnek kellett volna lenni, nem egy már kialakult helyzetnek. Láttam, hogy Leon mennyire örült neki, de amikor visszajött már rajta is láttam, hogy nem olyan felhőtlenül boldog, mint amikor elment.

Kezdek nagyon fázni. Átfut az agyamban, hogy jobb lenne felkelnem a földről, mert ha babát várok, akkor nem lenne túl szerencsés felfázni. Villámként csap belém a gondolat, hogy mi van, ha csak feleslegesen aggódok az egészségemért.

Lassan meg kellene néznem az eredményt, mert Leon is biztosan izgul már. Ezredjére határozom el magamat, hogy lesz, ami lesz, most bizony megnézem az eredményt, de a fejemet csak nem fordítom a cél felé. Ez így nem megy… Kinyújtom a kezemet és megfogom az első tesztet, amit megcsináltam. Az ölembe rakom, de a szememet még mindig csukva tartom, ami nem túl nagy haladás az előző helyzethez képest.

Látom magam előtt az eredményt, de nem tudom felfogni. Megnézem a másodikat, majd a harmadikat is. Mind ugyanazt mutatja. Hát akkor… Leon veszettül kopog az ajtón, amikor meghallja, hogy sírok.

- Engedj be kincsem – rimánkodik – Engedj be, kérlek. Hagy segítsek, hagy legyek melletted. Legyen bármi is az eredmény, együtt megbirkózunk vele – mikor rájön, hogy nem fogok válaszolni, folytatja – Egyetlenem, nekem te vagy a legfontosabb. Hagyd, hogy segítsek.
- Gyere be, kérlek.

Amikor meglátja, hogy a padlón üldögélek, rögtön odajön hozzám. Nem figyel arra, hogy a tesztet kiveri a kezemből, egy pillantást se vet rá, csak az ölébe húz és ringat. Nyugtatóan simogatja a hátamat, és amikor már legalább egy perce ismételgetem félhangosan az igen szócskát, érzem, ahogy a könnyei eláztatják a nyakamat.

* * *

Hogy milyen érzés volt megpillantani a fiamat? Felemelő. Végig bent voltam a szülésnél. Nem mondom, hogy nem voltak részek, ahol legszívesebben kirohantam volna, de erőt vettem magamon és tovább tűrtem, ahogy az én pici és törékenynek tűnő feleségem apró szilánkokra ropogtatja a kezemet. Amikor egyre gyakoribbak lettek a fájások felhagyott kezem sanyargatásával és helyette inkább saját lábát szorította. Nekem mindössze annyi volt a feladatom, hogy tartsam Sora fejét a nyomás alatt. Amikor Sora feje hátracsuklott borzasztóan megrémültem, de amikor láttam, hogy piheg és furcsán kisebb lett a hasa rögtön továbbsiklott a tekintetem. Amit láttam, nem volt túl szívderítő. Egy aprócska, ráncos valamit próbáltak életre kelteni. Az orvos mosolygott, de a szülésznő nem. Rutinos mozdulatokkal dörzsölgette a kisfiam hátát folyamatosan, hogy lélegzésre bírja. Hallottam, ahogy Sora egyre csak azt kérdezgeti, miért nem sír, de senki nem válaszolt neki. Rázta a zokogás, de én meg se bírtam mozdulni. Néztem azt a kis csodát, akit annyira vártunk kilenc hónapon keresztül és nem bírtam reagálni.

A következő pillanatban egy óvatos kis köhécselés után meghallottam azt az éles sírást, amit soha többé nem fogok így várni, remélem. Mostmár együtt sírtam Sorával, de ezek már az öröm könnyei voltak.

- Apuka, szeretné elvágni? – kérdezte az orvos.
- Tessék?
- A köldökzsinórt. Szeretné elvágni?
- Azt hiszem igen.

Remegő kezemmel vettem kézbe azt a furcsa ollót, amit a szülésznő – mostmár mosolyogva – a kezembe nyomott. Mikor elvágtam a zsinórt és láttam kifolyni belőle azt a kevés vért, ami még benne maradt, éreztem, hogy elhomályosul a világ. Hallottam a távolból Sora hangját, ahogy kérlel, hogy üljek le, mert nagyon elsápadtam. Leülök, és a tenyerembe temetem az arcom. Végigfut rajtam a fáradság és az izgalom, amit az elmúlt órákban átéltünk. A rossz érzés, kezd alábbhagyni, amit a szülés alatt éreztem, hogy nem tudok semmit segíteni, ami könnyítene Sora fájdalmán. A hányinger lassan eltűnik és a kóválygó fejem is kezd elcsitulni. Felpillantok, és rögtön Sorát keresem a tekintetemmel. Az a kép, amit fogad, minden rosszérzést, minden rosszullétet megért. Ahogy Sora ringatja a már betakargatott kisfiamat, kisfiunkat elfeledtet velem mindet, és ugyanezt látom visszaköszönni Sora arcáról. Ő is engem néz és hív magához. Ahogy leülök az ágy szélére, és óvatosan magamhoz ölelem Sorát érzem, ahogy a kis csöppség ficánkol a lepedő alatt. Felemelem lábáról az anyagot, és nem hiszem el, hogy lehet valakinek ilyen pici lábujja. Sora is elmélyülten tanulmányozza a kezeit.

Mikor bejön az orvos, hogy megvizsgálja Sorát, a szülésznő a kezembe adja a fiamat. Leülök egy székbe és már a kezembe is tartom a kisfiamat. Alig merek megmozdulni, nehogy megtörjem a csendet. Óvatosan simogatom az arcát, amikor egy kicsit elfordítja a fejét és megpróbálja bekapni az ujjamat. A szülésznő csak mosolyogva nézi az egészet.

- Nézzenek oda. Máris megéhezett az úriember. Mi is lesz a neve apuka?
- Micah. Micah Oswald.

* * *

Itt állunk Yuri bácsi sírjánál. Anya és apa egymása karolva álldogálnak. Olyanok mintha kicsit elvesztek volna most, hogy ő meghalt. Anya úgy karol apába, mintha nélküle elsüllyedne. Hogy nekem mit jelentett a keresztapám? Mindent. Egy olyan embert, aki mindig mellettünk volt, ha kellett. És most nézem a szüleim szemébe, azt a kétségbeesést és lassan rájövök, hogy mit is vesztett a világ, mit is vesztettem én. Egy nagyszerű embert, egy nagyszerű barátot. Eddig nem sírtam. Nem is értettem, hogy anya miért zokog napok óta mosogatás közben, vagy ha egyedül üldögél a nappaliba. Most jövök csak rá, hogy mit jelentette apa távolba révedő tekintete, az a mozdulat, ahogy végigsimította Yuri zongorájának billentyűit.

Érzem, ahogy az első forró könnycsepp leszánkázik az arcomon, hogy utána tucatnyi sorstársa kövesse. Érzem a szívembe markoló fájdalmat, amikor rájövök, hogy nem lesz több felolvasás, nem lesz több játék, 19 év után nem látom többet, azt az embert, akivel eddig minden nap találkoztam. A húgom szorosan hozzám simul, és azt kérdezi suttogva: Baj van Micah? Én csak a fejem rázom rá, miközben próbálom visszanyelni a könnyeimet. Neki még nem kell értenie, mit jelent a veszteség. Anya könyve jut eszembe, amit egyszer titokban elolvastam. A szenvedés művészete. Most értem csak meg, mit jelent elveszíteni valakit, aki addig a része volt mindenapjaidnak. Akit bármikor felhívhattál, legyen az nappal, vagy éjszaka. Aki tudtam, hogy kiment, ha hajnalba surranok be az ajtón. De félre ne érts, nem ez hiányzik. Hanem az, hogy tudom, eggyel kevesebb ember van, akinek számítok. Anya mindig kinevet ezekért a gondolatokért. Látom magam előtt, ahogy felkiált: „Jó ég. Kitől örökölted ezeket a mélabús gondolatokat?” Apa ilyenkor csak leinti és visszakérdez: „Sora drágám, ezt most komolyan kérdezed?”

Lilian gyengéden szorítja még mindig a kezemet, és kutató szemekkel tekint rám, hátha elmondom neki mi a baj. Hogy is értené még ezt alig 10 évesen. Kell-e értenie neki? Ugyan, dehogy. Megfogom a kezét, és simogatni kezdem őt. Nyugtatólag rámosolyodok, de alig látom a könnyeimen keresztül. Anya rám pillant, és amikor észreveszi könnyeimet, egyik kezével elereszti apát, és végigsimítja az arcom. Magához szorít szabad kezével, apa ugyan ezt teszi a húgommal is. Így állunk itt, mi négyen, búcsúzva valakitől, akit nagyon szerettünk, és aki nélkül talán egészen máshogy alakul anya és apa története.