Megtörtént. Fájt, nem is kicsit, testben épp úgy, mint lélekben, és nem csak nekem. De így volt jó. Megtörtént. És ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni.

Olyan magasságokba jutottam, amelyekről más artisták álmodni sem mertek. És ezzel nem a Legendás Manőverre, nem az Angyalok Táncára, még nem is a Feltámadt Főnixre gondolok. Sztár voltam. Valódi csillag, aki ott ragyog az ég mélykék bársony boltozatán.

Amit hallottam róla, az a töredék, az épp elegendő volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Már a kezdetektől furcsa érzés kerített a hatalmába. Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. Vonzó, és mégis rettentő, félelmet keltő. Mint az éjjeli lepke, akit mágnesként vonz az égő gyertya lángja, hogy aztán halálának okozója legyen. Sokak szerint én pont így rohantam a vesztembe. Mondhatjuk így is, de csak most látom igazán, ez jóval több volt, mint egy egyszerű vég. Valóságos kezdet.

Belevágtunk. Úgy, hogy szinte semmit sem tudtunk róla. Azt a csekélyke tudást is kemény kutatómunka árán szereztük meg. Hiába mondták annyian, hogy ne. Hiába tűnt el Fantom. De én tudtam, hogy végre kell hajtanom, erősebben éreztem, mint bármikor.

A mozdulat nem okozott különösebb nehézséget, egyszerű volt, és mégis nagyszerű, valami olyan csoda rejlett mögötte, amihez képest az Angyalok Táncának a fénye apró ponttá halványodott. Egy mutatvány... egy ugrás, amiről csak félelemmel vegyes áhítattal mertek beszélni azok a kevesek, akik ismerték, egy olyan mutatvány, ami még az Angyalok Táncát is messze felülmúlja.

Egy mutatvány, ami a mennybe repíthet, vagy ledobhat a pokolba. Egy mutatvány, aminek jutalma lehet az örök dicsőség vagy az örök kárhozat.

Ő végig mellettem volt. Ő volt az egyetlen, aki megértette. Már az elejétől fogva, pedig féltem, hogy fájdalmat fogok neki okozni, feltépni a régi sebet, ami annyira fájdalmas volt, a húga elvesztése. Ennek ellenére mellettem volt, és ha fájt is neki, elfogadta, mert megértette. Mellettem volt, amikor a többiek már eltávolodtak, féltek a közelembe lenni, érintkezni velem, öntudatlanul is. Féltek szorosabbra fűzni a kapcsolatot, mert minél erősebb a szál, annál jobban fáj, ha elszakad. Egyikük sem értette meg, csak ő. És ez talán segített neki elfogadni azt is, ami a húgával történt.

Készültem rá, mégis hirtelen ért. Hogy is érhetett volna másként...

18 éves voltam. Fiatal, éretlen. Mégis, mást nem tudtam volna elképzelni végnek, lezárásnak. Nem lett volna méltó. De ez az volt, ez volt... a csúcs. A korona az életemen.

Gondolatban elbúcsúztam mindenkitől. A barátaimtól, akik annyit jelentettek nekem. A családomtól, akik nem is voltak vér szerinti rokonaim, de úgy szerettem őket, mintha azok lettek volna. A közönségtől, akikért éltem. A színpadtól, ami az életem volt. Elbúcsúztam mindenkitől, úgy léptem ki a rivaldafénybe.

És szálltam... repültem a magasba, a légbe, a fénybe, a ragyogásba. A szívembe zártam mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt nekem, megőrizve az arcukat, kedves mosolyukat, vonásaikat, hogy emlékezzek rájuk. Hogy mindig emlékezzek rájuk...

És szálltam, lebegtem, nyúltam az ég felé, Kapj el!, Fogj meg!, Emelj magadhoz! Hadd váljak a részeddé, fény, élet!

És akkor, lelkem mélyén, legbelül, egy kis fonal, mely fényesebb az aranynál és tart egy életen át... elszakadt. Elszakadt valami, és én vele szakadtam, marcangoló fájdalommal... és zuhantam. Zuhant a testem, csak zuhant, sikoltás, halál, fájdalom!

Zuhantam, és egyszerre, emelkedtem. Testem a földnek csapódott, lelkem azonban már szállt, fel a magasba, könnyű volt, olyan könnyű, amilyet még sosem éreztem, felemelő szabadság, kiszabadulni a földi test börtönéből!

Már nem láttam, nem hallottam, nem éreztem a valóságot, az élő világot, elhagyott minden nehéz, fájdalmas, fáradt és rossz érzés, minden bánatot magam mögött hagytam, szívemben csupa kellemes emlék, kedves arc, szeretet. Szabad voltam, boldog voltam, de tudtam, mit hagytam hátra, ez sajnos elkerülhetetlen következmény volt. Tudom, hogy miután lezuhantam, sokan sírtak, és szívükön maradandó seb keletkezett, lelkükben soha be nem töltődő üres tér...

Majd ezek is eltűntek, és megint csak a boldogság vett körül. Végtelen boldogság, nyugalom, béke...

Nem láttam magam, már nem volt szükség látásra, hallásra, semmilyen érzékre, testre sem. Szárnyaim voltak, a szabadság, a szeretet szárnyai. Angyal voltam... valódi angyal, amivé a földön sosem válhattam teljesen.

Vissza akartam menni, csak egy pillantást vetni rájuk, azokra, akiket hátrahagytam, de tudtam, nem lehet. Innen már nincs út visszafelé, egy új lét vette kezdetét, új cél... és csak ekkor döbbentem rá.

Nincs szükség ott többé rám. Amit lehetett, megtettem, szeretetet adtam, embereket fogtam össze. Az életem volt. Egy élet, amit úgy éltem le, ahogy rendeltetve volt. Egy élet, amit szerettem, amit sosem dobtam volna el magamtól, mert ennél nagyobb ajándékot nem kaphatunk. És csak ez számít, semmi más. Szeresd magad, szeresd az életed... és egyszer te is meglátod: nem hiába tetted...

>>Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet. Ha észrevételed, kritikát lenne, várom a fairy7@citromail.hu címre. Fairy<<