|
SORA REGGELE
ANNAMARCSELLO 2008.12.31. 20:49
Reggel van. Már megint. Pedig még csak most aludtam el. Miért kell akkor is korán kelni mikor nincs is előadás? Úgy érzem magam, mint aki egy percet sem aludt. Bezzeg ő. Már fel is kelt. Jaj, ne, el akarja húzni a függönyt! Tévedtem, nem csak akarja. Már meg is tette. Ettől a nagy fényességtől nem látok semmit. De talán most már nem égeti ki a szemem. Istenem! De szép! Bár szerintem nem örülne, ha ezt ki is mondanám, nem egy hiú ember. Ettől mosolyogni támad kedvem. Közben a napfényével bevont alakját nézem, Mivel még mindig kifelé néz, bátran legeltethetem a szemem formás fenekén. Újfent meg kell állapítanom, hogy nagyon jól néz ki. A teste akár egy igazi istené. Formás, arányos, izmos. És ahogy megy! Mint egy nagy macska. Ezzel vett le már az első pillanattól a lábamról. De mégsem emiatt szerettem belé. Bár kifelé azt mutatja, hogy semmi sem érdekli, és neki sosem fáj semmi, de én rájöttem a titkára. Ő is olyan ember, mint bárki más! Nem sebezhetetlen, nem megközelíthetetlen, nem szívtelen és ő is épp annyira képes szenvedni, mint én. De hiába vagyok vele már két éve, még mindig nem tudom, hogy őt mi fogta meg bennem, még egyszer sem mondta, hogy szeret, és azt sem, hogy velem akar maradni. Nem mi akartuk, hogy így legyen, csak így alakult. Senki sem tud a kapcsolatunkról, bár rettenetesen nehéz volt az elején titokban tartani, mára már profik vagyunk ebben is. Eleinte még úgy gondoltuk, hogy ez csak egy rövid affér lesz, de az idő folyamán ez a vonzalom nem akart alábbhagyni, sőt szinte minden percben, amit akár egymásra gondolva éltünk meg nőt, és növekedett. Ma már az életemet sem tudom elképzelni nélküle. A rövid afférunk először csak a testiségről szólt, majd egyre inkább elment a lelki kapcsolat felé. Félreértés ne essék, ma is épp annyira aktívak vagyunk, mint az első együttléteink alkalmával, de most már nem az a fontos, hogy nekem jó legyen, hanem, hogy ő megtalálja a békéjét a karjaimban. Ő lett az első. De furcsamód úgy érzem, hogy mióta így érzek, azóta vált ilyen kiegyensúlyozottá, és furcsamód viszonzottá a kapcsolatunk, úgy érzem, most már értem. Ő mindig is így érzett irántam. Szeretem! Hogy mióta is pontosan? Fogalmam sincs. Hogy meddig maradok vele? Talán örökké, ha ő is így érez irántam, ha ő is akarja. Felém fordul! Megérezhette, hogy őt nézem? Egyenesen a szemembe néz! El vagyok veszve! Az ajka lassú, mindent tudó mosolyra húzódik. Imádom, mikor így mosolyog. Talán én vagyok az egyetlen, aki látta valaha ezt a keserédes mosolyt. Ettől a gondolattól könnyek fátyolozzák el szemem, és már csak derengeni látom délceg alakját, amit az ablakot elhagyva, visszalép az ágyhoz, hogy magához ölelhessen. Erős karjai a testem köré fonódnak, és forró testéhez húz. Átkarolom, és mellkasához simulva élveztem melegét, és zsongító szantál illatát. Úgy érzem, otthon vagyok. Ide tartozom. Hallom, ahogy halkan sóhajt egyet, majd egyik kezét a hajamba temeti, ezzel elérve, hogy felnézzek rá. Lágyan megcsókol, és mosolyogva néz le rám. Inkább látom, mint hallom mikor kimondja az egyetlen szót, amire évek óta vártam, amiről eddig azt hittem, sosem fogom hallani az ő szájából. ,, Szeretlek! '' És ebben a percben tudatosodott bennem, hogy nem kellett egy percet sem várnom rá, mert bár szavakkal eddig nem mondta ki, de minden tette erről árulkodott, mind nekem szólt, csak eddig valamiért nem és nem akarta ezt felismerni. Féltem, ha megkapom, elvehetik tőlem. De ezt nem hagyom. Nevetve a nyakába kapaszkodom, és lehúzóm magamhoz. Hajába túrva a szemébe nézek, és kijelentem: Már tudom! Mélyen a szemembe nézett, mosolyogva fölém hajol, megcsókol, és újra elveszünk egymásban.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
