|
1.RÉSZ
THALIA 2008.12.31. 20:51
Webb Dallam leült székére, és fotómodelljét nézegette hunyorgó szemmel. Végül bólintott, majd lenyomta a gombot, egyszer, kétszer.
- Nagyszerű!- szólt a férfi nyugodtan - Most pedig emeld fel kicsit a fejed és nézz rám! Mosolyogj egy kicsit - úgy, mintha én lennék a férfi, aki meghívott ebédelni.
Sora nevetett. A fényképezőgép ismét kattant, a férfi elégedetten dörmögött magában. Felült egy magas bárszékre és még onnan fentről is készített egy felvételt. Az arca egyre nagyobb megelégedésről árulkodott.
Sora újra és újra elcsodálkozott Webb munkamódszerén. Számára ő volt a szakma legjobb fotósa, másképp dolgozott, mint a többiek.
Nem csinál 50 vagy 100 felvételt abban a reményben, hogy három vagy négy majd csak sikerül. Mindig gondosan előkészítette a pozíciót, nem bízott a véletlenben.
- Van valami, ami más benned, mint a többiekben - szólt Sora. Leült egy székre, és lehúzta a csizmáját, melyet az utolsó felvételhez használt.
- Mit mondtál?- Webb egy csésze teát nyújtott Sora felé - Tessék, ide meg ezt, biztosan jól fog esni.
- Éppen a kollégáiddal hasonlítottalak össze. Tudod, mit szeretek benned a legjobban? Azt, hogy nem beszélsz egyfolytában, amikor fényképezel. Van olyan fotós, akitől teljesen kiborulok, annyit beszél- és legtöbbször hajmeresztő badarságokat. Webb Dallam nekidőlt az egyik asztal szélének, és Sorára nézett.
- Fényképész vagyok, és úgy érzem magam, mint a művészek, amikor festenek vagy zenedarabokat komponálnak. Ezért készítek elő ilyen alaposan minden felvételt. Ehhez sokat kell koncentrálnom, így csak keveset beszélek. Ma is csak két felvételt készítettem, de garantálom, hogy legalább négy csúcsfotó lesz. Megszólalt a telefon, Webb felugrott. Csak röviden beszélt. Visszament és a heverőre dobta magát. A rugók tiltakozva nyikorogtak.
Sora a paraván mögött öltözködött, csak lilás barna copfja látszott ki mögüle.
- Megint az egyik hódolód volt. A szokásos kifogást mondtam. Jól tettem, igaz? Azt mondtam, hogy a jegyesed nem örül neki, ha idegen férfiakkal szórakozott. Sora nevetett. Boldog volt, hogy Webbel és a feleségével, Helenével dolgozhatott. Helene, aki korábban szintén fotómodell volt, most saját üzletet nyitott. Sora első néhány hete nagyon nehéz volt New York-ban. Állandóan vitája volt a megbízóival, mert szemtelen feltételeket szabtak.
Helenével más volt a helyzet. Ő kedves és megértő volt. A férje pedig az egyik legjobb fotós. Már két hete csak nekik dolgozott Sora.
Egyszer megkérdezte, hogy miért esett rá Webb választása, és nagyon meglepte a férfi válasza.
- Megkérdeztem Helenét, hogy ki ez a fiatal lány, aki annyira természetesen viselkedik és olyan emberi. Minden lány szép és vonzó, de benned van valami... hogy is mondjam? Valami valódi, talán. Az arcod kitűnik a többi közül, nemcsak a hajad színe miatt. Igen, most eszembe jutott a találó kifejezés. Neked van egyéniséged.
Sora kinézett a paraván fölött. - Webb, mondd csak, még mindig úgy találod, hogy van egyéniségem?
Webb a homlokát ráncolta - Miért kérdezed? Természetesen van. Csak egy ilyen nő utasíthatja vissza Yuri Killien ajánlatát. Rettenetesen gazdag, és...
-... azt hiszi, hogy pénzért mindent megkaphat. Először minden nap küldött egy csokor virágot. Amikor beleegyeztem, hogy elmegyek vele vacsorázni, követelőző lett. Mindegyik ugyanazt akarja: lefektetni!
Web felkelt felkelt a heverőről, amely minden egyes mozdulatánál mérgesen nyikorgott.
- Siess egy kicsit, ha lehet, jó? Ma a Mandarinba megyünk ebédelni.
Sora felvette blúzát, s tekintete a szekrény ajtajára ragasztott képen időzött.
- Szegény, rút kiskacsa- motyogta a lány. Kövér és formátlan voltál, rossz rád nézni. Nehéz időket éltél át!
Leült az egyik székre, hogy felvegye a drága Juand Deoro cipőjét. Még mindig arra a csúnya, kövér kislányra gondolt, aki csak álmodhatott az ilyen drága cipőkről és holmikról. Akkoriban tizennégy éves volt, egy fejjel magasabb az osztálytársainál, és a legkövérebb. A haja sima csapokban lógott, feltűnő lilás színe miatt sokan csúfolták. Senki nem mondta, hogy szép a haja. El sem jutottak odáig, hogy észrevegyék. Mindenki csak a csúnya, kövér Sora Naeginot látta benne.
- Sora! - A mellette lévő szobában nagy recsegés- ropogás hallatszott. Ez azt jelentette, hogy Webb pakolászott. Aztán megjelent az ajtóban.
Meglehetősen komoly férfi volt, negyven év körüli, a haja sötétbarna, szakállas. Ha mosolygott, úgy mint most, akkor a különben keskeny és szigorú arca sokkal vonzóbb volt.
- Megint egy hódolód volt. Ford MacDonald volt. Jól tettem, hogy a szokásos kifogást közöltem vele? Vagy szívesen elmentél volna vele?
Sora nevetett. - Te vagy a legjobb titkár. Helyesen cselekedtél. Ez a Ford nem tud a kezére vigyázni...
Mondd csak, Webb, szerinted én egy normális lány vagyok? Vagy lehet, hogy nincs valami rendben a hormonjaimmal, vagy a lelkemmel? Egyszerűen nem bírom elviselni, ha ilyen emberek hozzám érnek.
Miután egy kis parfümöt fújt a füle mögé, és kirúzsozta az ajkát, Sora még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. A szempillája és a szemöldöke sötétbarna volt. Szeme színe pedig mogyoró barna.
- Tényleg nagyon szép vagy- szólt kedvesen a férfi. Vajon képesek leszünk-e Helenével valaha is meggyőzni téged erről?
Az ebéd nagyon finom volt, csak az zavarta meg a hangulatát, hogy Web egyfolytában az óráját nézte. Sora pillantása a szomszédos asztalnál ülő családra esett. A legidősebb lány úgy 13 éves lehetett. Mosolyogva bólintott, amikor apja így szólt:- Katja, tudod! Olyan valamit válassz, amit nem olajban vagy vajban sütnek, ha karcsú akarsz lenni.
Milyen szerencsés ez a Katja, gondolta Sora, miközben Webbet követve elhagyta az éttermet. Segít a családja, hogy lefogyjon. Soha nem fogja érezni, hogy csak egy bálna kövérebb és nagyobb nála. Nem kell évekig gyötrődnie amiatt, hogy mindenki csúfolja.
Hirtelen eszébe jutott Sorának egy arc, amit szeretett volna örökre elfelejteni. Leonardóé, egy özvegyasszony fiáé. Az özvegynél lakott egy darabig, miután a szülei meghaltak. Amikor a fiú vakációra hazament a kollégiumból és először látta meg Sorát, hangos nevetésben tört ki. Ezt a nevetést sohasem tudja elfelejteni. Azután a srác és az anyja, jól szórakoztak azon, hogy hogyan is néz ki.
- Ha levágnák a haját, talán látni lehetne a szemét- gúnyolódott a fiú.
- Furcsa hangja van. Ez a lány olyan bájos, mint egy tehén- mondta a fiú anyja.
- Szerintem inkább egy tökre hasonlít- szólt nevetve Leonardó és képtelen volt abbahagyni a nevetést.
Sora gyűlölte az egész családot. Beképzeltek és önzők voltak. Carla, az asszony mindig arról beszélt, hogy ők milyen különleges emberek, egy angol báró leszármazottai.
Önkényességük szörnyű volt Sora számára. Sokszor feltette magának a kérdést, hogy vajon el tudja- e felejteni azt a rengeteg fájdalmat, amit ez a család okozott neki.
Még most is emlékezett rá, hogy menekült be a kis szobájába. Sírt, és végül egyetlen vigaszához fordult: az édességhez.
Minden megbántással egyre kövérebb lett, mert a csoki, a bonbon jelentette számára a vigaszt.
Sora gondolatait Webb szakította félbe, amikor a lány karját megfogva így szólt:
- Szívesen hagynálak álmodozni, de látom az arcodon, hogy megint arra a kövér kisgyerekre gondolsz. Megtennéd, hogy becsengetsz hozzánk? Helene már nagyon vár minket. Én megvárlak benneteket itt az autóban.
Sora kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Még csak félig ment át az úton, amikor az előkelő ház ajtaja kinyílt, megjelent egy középmagas, vörös hajú nő. Integetett és összefogta maga előtt bő kabátját.
- Jövök már! Nem kell rám várnotok. - Helene karon fogta Sorát - Nagyon jól nézel ki. Mint mindig... ellentétben velem.
Sora tudta, hogy Helene, aki most már elmúlt harmincéves, mennyire várta, hogy terhes legyen.
- Ha majd megszületik a baba, újra karcsú leszel, mindannyiunkat kenterbe versz. Szállj be. Azután pedig mondd meg végre, hogy hová megyünk. A férjed nem hajlandó elárulni.
Helene az első ülés felé irányította Sorát. - Inkább hátra ülök, ott jobban elférek - szólt Helene nevetve. Lehajolt, és arcon csókolta Webbet.
Elindultak. Sorának az úton sem sikerült semmi információt kiszednie Webb-ből.
Megálltak az egyik ház előtt. Látszott rajta, hogy gazdag emberek lakják. Webb igyekezett mindkét hölgyet kisegíteni a kocsiból.
Beléptek a hallba, ahol minden csupa márvány volt. A portás egy hosszú, szőnyeggel borított folyosón vezette őket végig.
- Itt van a lift a Penthouse-lakáshoz.
- Megérkeztünk- szólt Web mosolyogva, miután a lift megállt. Egyébként ennek az aprócska lakásnak huszonegy szobája van.
Afelé az ajtó felé fordultak, ahonnan beszélgetés és zeneszó hallatszott ki. Egy hölgy fogadta őket, aki fekete-fehér egyenruhát viselt.
Sora körülnézett, mindenhol elegáns férfiak é nők beszélgettek.
- Egyáltalán partynak nevezhető az ilyen összejövetel? - kérdezte csodálkozva. Nem igazán értette, hogy miért hozta ide Webb - Inkább kongresszusnak néz ki.
- Elhiheted, hogy nem lennénk itt, ha nem tartanám szükségesnek - nyugtatta Web a lányt, és halkan sóhajtott egyet - De tényleg tömegiszonyt lehet kapni ettől a sok embertől.
Helene mosolyogva így szólt:- Sok előkelő ember van itt, például a televíziótól, politikusok és színészek is.
Alig fél óra múlva rájött, hogy haja ismét feltűnést keltett. Itt áll és kénytelen elviselni a férfiak kihívó pillantásait és alkoholos leheletét... Görcsösen megpróbált mosolyogni, és azon gondolkodott, hogyan szabadulhatna meg terhes csodálóitól. Tekintete egyszer csak egy magas, holdfényhajú férfin akadt meg. Valami nyugtalanságot érzett. Nem ismerte ezt az idegen férfit. Ő is bizonyosan olyan, mint a többi- gondolta Sora. De volt valami különös ebben a férfiban, mert újra és újra magára vonzotta a lány tekintetét. Sora megállapította, hogy mindig ugyanazzal a rezzenéstelen arccal nézett rá.
Sora megkönnyebbült, amikor Webb mellé lépett.
- Először kerestem egy nyugodt helyet Helenének- mentegetőzött a férfi - Uraim, sajnos meg kell fosztanom önöket a hölgy társaságától, mert be akarom mutatni valakinek.
Sora szíve hevesen dobogni kezdett, amikor rájött, hogy Webb éppen afelé a bizonyos férfi felé vezeti. A férfinak jég-kék szemei voltak.
- Na, gyere már! A báró nem harap- szólt Webb, amikor Sora kicsit távolabb megállt.
- Báró?- Sora azt hitte ez a rang már nem létezik.
- Nem nemes származású, de ezt a címet viseli -Leon! Szeretnék neked bemutatni egy nagyon vonzó fiatal hölgyet.
A férfi feléjük fordult, otthagyva a társaságot akikkel éppen beszélgetett. Kék szemeivel tetőtől talpig végignézte Sorát.
A férfi arisztokrata megjelenése nagyon meglepte a lányt. A mozgása is nagyon elegáns volt. De volt még valami. Olyan hűvösség áradt belőle, hogy a lány legszívesebben odébb állt volna. Nem volt neki szimpatikus a férfi, és még csak meg sem tudta magyarázni, hogy miért nem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
