Miután Daniel Granchurt kisietett a Castian kastélyból, Lord Leon Oswald dühösen csapott a könyvtárszoba díszesen faragott asztalára. Az asztalon lévő tárgyak és könyvek csak emelkedtek a magasba az ütés hatására. "Mégis mit képzel? Mit akar Sorától, és tőlem? Hát Daniel kimutattad a fogad fehérjét rendesen" - morogta magában Leon, majd elindult kifelé a szobából, a konyha felé. Már majdnem fél tizenkettő volt. Úgy gondolta, hogy eszik egy falatot, és a nap hátralevő részét az istállóban tölti. Ahogy beért a konyhába, csodálkozva látta, hogy a felesége egy hatalmas bögre kávé mellett, az asztalra támaszkodva próbál egy kicsit pihenni.
- Jó reggelt Lady! - köszöntötte őt Leon mosolyogva, miközben már majdnem dél volt.
- Önnek is - viszonozta a mosolyt Sora - Bár már régen elmúlt a reggeli ideje. Csak kissé hosszú volt az éjszakám. - tette hozzá.
- Igen, hallottam - mondta Leon és közben ő is leült a feleségével szemben, pár szelet süteménnyel a kezében. May eközben fel s alá járkált a konyhában, éppen az ebédet készítette. Amikor meglátta, hogy a kastély ura ebéd előtt egy órával süteményt eszik, önkéntelenül is felkiáltott:
- Lord Oswald! Hisz nemsokára tálalom az ebédet. Hát ezért dolgoztam? - kérdezte szemrehányóan. Leon nagyon meglepődött, Sora pedig halkan nevetni kezdett.
- Ugyan May - legyintette a Lady - A Lord bizonyára már nagyon éhes, vagy délután valami dolga van, és már most enni akar. - védte meg Sora. May erre már nem mondott semmit, csak fejcsóválva kisietett.
- Egyre szemtelenebbek a szolgák - jegyezte meg Leon bosszúsan.
- Ugyan. Szerintem szórakoztatóak. Néha úgy érzem, olyanok vagyunk, mint egy nagy család - mondta Sora, bár egy kissé maga is meglepődött a szavain.
Már nagyon régóta nem érezte azt, hogy egy szerető család veszi körül őt. Sőt, sokszor úgy vélekedett magában, hogy neki talán nem is lesz joga soha a boldogsághoz. De amióta a Castian birtokon él, olyan mintha végre hazaért volna. Bár ezt önmagának sem vallotta be szívesen, de így érzett. Leon is elgondolkodott a felesége szavain. A szülei és a testvére halála óta nem lelte a helyét a földön. Sora közelében azonban meglepő módon úgy érezte, mintha a múlt sötét emlékei olykor-olykor elhalványulnának. Most azonban mindketten az asztalnál ültek, és némán bámultak maguk elé. Végül a Lord törte meg a csendet:
- Beszéltem Mr. Granchurttal. - kezdte komolyan, sötét arccal.
- Oh, valóban? - kérdezte zavartan. Igazából az egész téma elég kellemetlen volt neki. Nem titkolta, hogy nem állhatja Mr. Granchurtot, de mégis az, hogy Leon kel a védelmére, zavarba ejtő volt. - És mire jutottak?
- Hát kettőnk beszélgetése igencsak érdekes volt - kezdte némi iróniával a hangjában - Az eredmény azonban elég egyértelmű, és elég elkeserítő lett. Daniel búcsúzóul kijelentette, hogy addig nem nyugszik, amíg nem lehet az övé a birtok, a kastély és... és... ön. - fejezte be a mondanivalóját kissé zavartan.
- Én? - kiáltott dühösen Sora - Én és a birtok?! De hát hogy merészeli?! El akarja venni a birtokot, és vele együtt engemet is? Mi vagyok én? Egy tárgy?! És mégis milyen jogon... És a birtok... de hát ez az öné! Nincs joga...
- Igen, valóban nincs - csillapította Leon. Bár először ő is így reagált. Sora a hír hallatán rögtön felébredt. Bár csupán 4 órát aludt, hála Leon könyvének, most úgy érezte, hogy szétveti az ideg és a düh.
- És ön mit mondott neki? - kérdezte.
- Semmit- mondta egyszerűen - Bár a reakcióm hasonló volt az önéhez. Az azonban eltökélt szándékom, hogy nem engedek. Nem engedem, hogy elvegyék tőlem azt a birtokot, amelyben már rengeteg energiám fekszik, és nem felejtettem el azt se, hogy felelősséggel tartozom önért. Bármennyire is idegenek vagyunk, ígéretet tettem, hogy az öt év, amit itt tölt, az békés lesz. Tehát nem kell félnie, nem engedem, hogy bármi bántódása essen. - mondta komolyan, meleg hangon.
- Köszönöm e szívélyes, megnyugtató nyilatkozatát - mondta Sora kimérten. Csalódott volt. "Öt év" - visszhangoztak benne a szavak- "Idegenek. Tehát idegennek tekint, és nyilván már alig várja, hogy leteljen a házasságunk ideje. Lehet, hogy hiányzik neki az a nő. Sophie." - morfondírozott Sora magában, míg Leon szintén csalódottan tekintett rá. Igazán nem értette Sorát. Ő próbált kedves lenni, de maga se tudta, miért, most ismét óriási szakadék tátongott kettejük között.
- Akkor én nem is zavarom tovább - szólt Leon hidegen - További jó olvasást Lady - búcsúzott és egy halvány mosolyt engedett meg magának. Épp hogy csak a szája sarkában volt látható, de Sora észrevette. Szerette, ha a férje így mosolyog. Az arca egész más volt ilyenkor. Kisfiús és barátságos. Miután Leon elment Sora megitta a bögre kávét, majd egy órával később ebédelni ment. A férje nem volt ott vele. A Lady nem kérdezte, hogy hol van, May és a többiek pedig nem mondták. Lord Oswald egész délután és kora este az istállóban volt. Segített megetetni a lovakat, majd fuvarleveleket és szerződéseket nézett át. Ezek után fél kilenc körül a szobájába ment, megvacsorázott és elaludt. A feleségével nem találkozott már azon a napon.


Az elkövetkezendő 3 hétben igazából nem sokat találkoztak. Mindkettőjükön újra mutatkoztak az elidegenedés jelei. Leonnak sok dolga volt, így nem nagyon találkozott a feleségével, Sora pedig, bár semmi dolga nem volt, elfoglalta magát. Olvasott, lovagolt, Serenityt gondozta, a lányokkal beszélgetett, levelet írt, ismerkedett a Castian birtok teendőivel. Egy este, miután már megvacsoráztak, csendesen ültek az étkezőben. Már majdnem december volt. A hideg idő kezdett beköszönteni Dél-Franciaországban. Reggelente a hőmérő higanyszála már csak egy-két fokot mutatott. Sora már előre gondoskodott arról, hogy a rózsái biztonságban legyenek, Leon pedig arról, hogy a lovaknak nehogy valami bajuk essen. Ahogy az étkezőben ültek, Leon egy újságot olvasott, Sora pedig egy könyvet. A kandallóban vidáman pattogott a tűz. Az egész kastélyban kellemes meleg volt. Leon törte meg a csendet:
- Holnapután elutazok Lord Killiennel Párizsba, ön pedig elutazhat Laylához, ahogy megbeszéltük, ha van hozzá kedve.
- Természetesen van - mosolygott Sora, mert már alig várta, hogy találkozzon a barátnőjével - És meddig lesznek távol?
- Hát, úgy vélem egy hétig. Remélem nem probléma?
- Nem, dehogy. Nyilván önnek is jó, hogy tud valakivel beszélgetni rajtam kívül, és én is örülök, hogy újra láthatom Laylát. - mondta boldogan.
- Akkor ezt megbeszéltük - mondta, és felállt, hogy elinduljon a szobájába. Már fél kilenc volt, mire megvacsoráztak.
- Lord Oswald! - szólt utána Sora.
- Igen?
- Szeretnék kérdezni valamit - kezdte.
- Csak, tessék - mondta Leon és kérdően nézett a lányra.
- Nos, lehet, hogy butának fog tartani a kérdésem miatt. Arra lennék kíváncsi, hogy mikor lovagolhatom meg Serenityt. Próbáltam ezután kutatni a könyvtárban, de szinte semmit nem találtam a lovakról - mondta zavartan, mert úgy gondolta, hogy ilyen dolgokat illene tudnia, de sajnos ezekről soha nem kapott elég információt. Leon azonban nem nézte butának. Lágyan elmosolyodott, és így szólt:
- Jöjjön a könyvtárszobába, megmutatom a könyveket - mondta és ezzel elindult Sora, pedig zavartan utánalépdelt. A könyvtárba érve kíváncsian nézett Leonra. - Egy pillanat, és itt vagyok. Csak elhozok még egy pár könyvet a szobámból.
- Rendben - mondta és leült az egyik fotelba a kandalló elé. Leon pár percen belül visszatért, a kezében nagyjából tíz könyvvel. Ő is leült Sora mellé a fotelba és a köztük lévő asztalra rakta a könyveket.
- Hát itt vannak - kezdte. - Sajnálom, mindet elraktam a szobámba... de nem hittem, hogy érdekelnék ilyen könyvek.
- Ugyan, nem történt semmi - legyintett Sora.
- Hogy válaszoljak a kérdésére, úgy vélem, hogy tavasszal már lovagolhat Serenityn. De ezekből, itt több mindent megtudhat - mondta, és mosolyogva odanyújtotta az egyiket a feleségének, majd ő is belelapozott egy másikba. Sora nagy szemekkel bámulta a remekül megrajzolt könyvet, Leon pedig a saját könyve helyett a felesége arcát nézte. A lobogó tűz fénye csodásan megvilágította a szép, fehér arcát, a vékony nyakát és a mélybarna szemeit, amelyek szinte falták a könyvben lévő szöveget és a képeket. Sora tekintete nyugodt volt, békés és biztató. Leon a közelében végtelen nyugalmat és lelki biztonságot érzett. Ahogy Sora arcát nézte, váratlanul a lány őfelé fordította a fejét, és a szemeibe nézett. A Lord hirtelen zavarában felpattant a fotelból és menni készült.
- Akkor, köszönöm a könyveket Lord Oswald - mondta Sora kissé pirosan, de mosolyogva- ígérem, elolvasom mindet.
- Azért nem kell az egészet egy éjszaka alatt kiolvasnia - mondta, és a szája sarkában most is ott bujkált az a kis jellegzetes mosoly. - Sarah így is nekem panaszkodott, hogy a könyveim miatt nem piheni ki magát.
- Oh, szörnyen restellem a viselkedését - mondta és ő is felállt Leonnal szembe. - Néha sajnos túl tud lőni a célom. De ígérem, hogy nem olvasom ki egyszerre. Egyébként gyönyörű könyvek. Csodásak a kézzel festett rajzok. Ön készítette talán?
- Én? Nem, sajnos nem. Én nem tudok rajzolni. Néha festek csak, de azt se igazán jól.
- Fest? - nézett rá csodálkozva- Én zongoráztam még valamikor az intézetben, meg a nagybátyám házában - mondta és egy pillanatra elborult az arca.
- Hát itt sajnos nincs zongora - mondta Leon gyorsan, mert érezte, hogy a felesége gondolatai nem éppen kellemesek.
- De ezek a kézzel rajzolt képek valóban gyönyörűek - mondta és a férje végtelent idéző, ezüstösen csillogó szemébe nézett.
- Gyönyörűek... - mondta Leon is halkan és egész közel lépett Sorához. A lány egy pillanatra megremegett, de még mindig kitartóan állta a pillantásokat. Leon végül lágyan, nagyon lassan végigsimította Sora meleg arcát a jeges kezével. Az érintése olyan volt, akár egy lehelet, egy könnyű fuvallat. Sora az érintés hatására egy pillanatra lehunyta a szemét, majd visszaemelte Leonra.  A kinti huzat hirtelen becsapta az ajtót. Sora a hang hatására megrezzent, Leon pedig visszatért a jelenbe.
- Igazán sajnálom - mondta zavartan.
- Nem... nem történt semmi - válaszolt Sora szintén zavartan, pipacspirosan.
- Jó éjszakát Mylady - mondta Leon búcsúzóul, egy újabb pillantást vetett Sorára, majd elsietett.
- Önnek is - szólt utána Sora, és ő is elindult a szobája felé. Már 10 óra volt mire a szobájába ért. Ahogy beért, felvette a kikészített hálóinget és egy köntöst. Ezután leült a fésülködő asztala elé és belenézett a tükörbe. Az arcát nézte, azt az oldalt, amelyhez Leon keze alig tíz perce hozzáért. Úgy nézte, mintha most látná először, majd lassan ő is végighúzta a kezét az arcán. Merengve nézte az arcát, majd észbe kapott. Dühösen az ágyához rohant, elfújta a gyertyákat és lefeküdt. Mérges volt magára, hogy hagyta, hogy elgyengüljön. Szépen lassan azonban elnyomta az álom.
Leon hozzá hasonlóan szintén haragudott magára. "Hogy lehettem ilyen ostoba? Most ki tudja, mit gondol rólam? Hisz mindketten idegenek vagyunk, és én most mégse úgy viselkedtem" - füstölgött magában, de a kezét még mindig égette Sora bőrének a melege. Végül az ész győzedelmeskedett a szív felett. Ő is aludni tért, de álmában nem tudott megszabadulni egy érzéstől, attól az érzéstől, amelyet a felesége iránti szeretet és szerelem ébresztett fel benne.

A következő nap Sora és Leon feltűnően kerülte egymást. A reggelinél csupán egy fejbiccentéssel köszöntek, és nem szóltak egymáshoz egy szót se. Utána Sora egész nap csomagolt, kiválasztotta a ruhákat, amelyeket Layláék házában viselni fog. Csomagolt lovaglóruhát, hálóinget, egy estélyi ruhát és sok más kiegészítőt. Úgy tervezte, hogy egyedül meg Laylához, Saraht pedig és a többi lányt otthon hagyja, ugyanis az utóbbi időben nagyon úgy tűnt, hogy Kalos és Sarah szimpatizálnak egymással. Sora ennek csak örült, mert úgy vélte ez a két ember nagyon összeillik. Leon miközben Sora csomagolt az egész napot az istállóban töltötte. Elrendezte a lovak ügyét, kiadta az utasításokat Kalosnak és Alexnak. Csupán este találkozott újra a házaspár. Mint mindig most sem szóltak egymáshoz egy szót se a vacsora alatt. Csendesen ettek úgy, mint két vadidegen ember. A szolgák eközben már összesúgtak mögöttük, mert rendkívül különösnek találták, hogy egy fiatal házaspár miért beszélget ilyen keveset. Már Leon a bort itta, Sora pedig a teát, mikor végre megszólaltak:
- Lord Oswald! Szeretném megkérdezni, hogy mikor indulunk holnap.
- Én indulni szeretnék reggel nyolc órakor, de félek, az korai önnek.
- Nem, egyáltalán nem. Hiszen még önnek tovább kell utaznia Párizsba, így nyilván hosszú napja lesz majd. Így ha nagyon elfáradnék is, majd a Netherfild birtokon kipihenem magam. De nem hinném, hogy probléma lenne, hiszen a kollégiumban is mindig fél hétkor kellet kelnünk.
- Olyan korán? - csodálkozott Leon, majd észbe kapott, hogy a kérdése megint túl bizalmaskodó, és túlmegy egy olyan kérdésen, amelyet egy idegennek is feltehet. - A holnappal kapcsolatban még annyi - kezdte komolyan - hogy ismét úgy kell majd viselkednünk, mint... mint...
- Úgy, ahogy az egy művelt körben elvárt? - segítette ki Sora.
- Igen, úgy.
- Rendben van. - bólintott - Akkor jó éjszakát Lord Oswald, reggel találkozunk.
- Önnek is Sor... mármint Lady - mondta Leon és mélyen meghajolt. Sora is biccentett egyet a fejével és a szobájába sietett. "Majdnem azt mondta, hogy Sora" - merengett, majd aludni tért.
"Majdnem azt mondtam neki, hogy Sora" - töprengett Leon is. - "Mi van velem? Napról napra egyre szétszórtabb vagyok. Ez így nem mehet tovább" - Határozta el, majd ő is aludni tért.
Reggel már mindketten korán keltek. Leon öt órakor, Sora pedig fél hatkor. Lassan megfürdött, felöltözött, felvette egy csomó ruhát, hiszen kint nagyon hideg volt. Már leesett az első hó is. Lord és Lady Oswald nyolc óra helyett fél nyolckor indult. Már mindketten megreggeliztek addigra. Ezután Leon besegítette a kocsiba a feleségét és beült mellé ő is. Most a múltkoritól eltérően egymás mellett ültek, mert egy pléddel takarták be a lábukat. Leon automatikusan megigazította a saját és a felesége lába alatt is a plédet. Sora szemöldöke ugyan magasra szaladt, amikor Leon kesztyűs keze a combjához ért, de nem szólt semmit. Túlságosan is fáradt volt, és igazából nem is tudott volna mondani semmit. Így a közel másfél órás utazás vége felé Sora elaludt. Leon észre se vette, csak akkor, amikor egy kis fej hanyatlott a vállára. "Úgy látszik, mégse bírja olyan jól a korán kelést" - mosolygott Leon, majd óvatosan megigazította Sora fejét, hogy kényelmes legyen neki. Finoman megigazította a selymes haját, és még jobban betakargatta őt. Sorának nyilván kellemesebb volt így, mert még közelebb bújt Leonhoz és mosolygott álmában. A férje elgyönyörködve nézte őt. Már egyszer látta őt aludni és akkor is lenyűgözte őt a szépsége, de most, hogy a hidegtől egy kissé pirosabb volt az arca, talán még gyönyörűbb volt, mint két hónapja, Netherfildben. A hófehér bőrén finoman árnyékot vert a sűrű szempillája. Az ajkai pirosak voltak, akár az érett cseresznye. A fehér bőre pedig úgy tündökölt, akár a legfinomabb selyem. Leon egész úton őt nézte, majd lassan megérkeztek Netherfildbe. A Lord óvatosan megérintette a karját, Sora pedig lassan kinyitotta a szemeit. Meglepve tapasztalta, hogy Leon vállán pihen a feje. Rögtön felegyenesedett.
- Oh, szörnyen sajnálom- mentegetőzött.
- Nem történt semmi - mondta a férje, és ismét azzal a kifürkészhetetlen szemeivel nézett rá. Sora meglepődött.
- Már odaértünk? - kérdezte csodálkozva, ugyanis éppen a kapubejárón hajtottak be.
- Igen - mondta Leon, és akkorra már meg is pillantották a Netherfild birtok házigazdáit. A mosolygó Layla ott ált a lépcső tetején, mellette pedig szorosan a férje, Lord Kilien. Leon kisegítette a még mindig álmos feleségét a kocsiból, aki rögtön Laylához rohant.
- Layla - kiáltotta és megölelte barátnőjét.
- Jaj, Sora, már ezer éve nem láttalak - mondta Lady Kilien - Végre kibeszélhetjük magunkat, és a férjeinket - mondta, és közben huncutul mosolygott a férjére.
- Szervusz, Leon! - mondta Yuri és megveregette a barátja vállát. - Hallod mit terveznek az asszonyok? Meglátod, Layla, nem kapsz tőlem semmi ajándékot.
- Drágám - hízelgett Lady Kilien mézédes hangon - hisz tudod, hogy csak vicceltem. Tényleg, Sora, te mit kapsz? Mert én egy csodás selyemkendőt, meg ékszereket. Mármint azt szeretnék.
- Hát... - nézett kérdően Leonra - hát... még nem igazán tudom. Hiszen azért ajándék, hogy ne tudjuk előre, hogy mit kapunk. Nem igaz?
- De mégis? Nem adtál ötleteket? - kíváncsiskodott tovább Layla, Sora pedig már az se tudta, hogy mit mondjon.
- De, adott ötleteket, többet is, de majd én választok közülük - mondta Leon és Sorára nézett.
- És miket? - kérdezett újra Layla, de a férje végre leállította.
- Drágám, most már elég, ez legyen a kettejük titka. - szólt Yuri.
- Jól van, na - mondta sértődötten. - Na, akkor kerüljünk beljebb. Ti isztok még egy pohár forró teát, és már indulhattok is - mondta, és úgy is lett. A tea mindkettejüket felmelegítette, majd utána útnak indultak. Sora és Layla kikísérte Leont és Yurit.
- Akkor vigyázz magadra, Layla - búcsúzott Yuri - Sorára is, és a házra is - mondta és hosszan megcsókolta a gyönyörű feleségét. Leon és Sora ismét zavarba jött, de valahogy mégis ki kellett mászniuk ebből a kényes helyzetből, mert tudták, hogy a Kilien házaspár - bármennyire is el van foglalva egymással - azért őket is figyeli. Leon végül szorosan Sorához lépett. Kezét a kezeibe vette, majd mélyen a szemeibe nézett.
- Vigyázz magadra, Sora - súgta - nem sokáig hagylak magadra, ígérem. - mondta és lassan, lágyan megcsókolta a felesége hideg kezecskéjét, miközben még mindig a szemébe nézett.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte Yuri, zavartan az eget bámulva, Layla pedig mellette kuncogott.
- Ja, persze - mondta Leon, elengedte Sora kezét, és beültek a kocsiba. Sora és Leon még mindig egymást nézte. A hintó végül elindult, Sora és Layla pedig beindultak a házba.