Hajnali fényben csillogott a part, és a kis félszigeten álló sátor. A hangzavar mindennapossá vált már a színpadnál, még ezekben a korai órákban is. Az Angyalok táncát semmi sem múlhatta felül, és ezt jól tudták a szereplők, a közönségr30; mindenki. Mégis a tömegben volt egy arc, amit nem babonázott meg a mutatvány. A lány szemében tombolt a harag, a szánalom, a düh és a bosszú:
- Leon Oswald! - suttogta az ismeretlen, kezei között egy kést tartott. Hirtelen egy emlékkép hatolt be az agyában, már majdnem elfelejtette miért is gyűlöli annyira a férfit: egy kórházi terem fehéres fényében állt. Az ágyon egy törékeny szőke lány feküdt. Haldoklott. A terem csak a beteg szívverésének fülsértő, gépen keresztüli hangját visszhangozta. A látogató egészen belefeledkezett a műszer hegyes-völgyes rajzában, amikor az egyre lassult, majd végül csak egy egyenes vonalban állapodott meg. Hát ennyi! Ennyi egy ember élete! És mindez miatta volt!
Elhalkult minden, mire a lány ismét visszatért a valóságba. A nézőtér teljesen üresen tátongott, csak ő maga ücsörgött még a helyén. Cirmos szemeiben valami őrül fény jelent meg, mikor egy lány lépett a háta mögé, majd megérintette vállát. Az ismeretlen nem fordult meg, szinte suttogva kezdett beszélni:
- Bocsánat, mindjárt távozok... csak még mindig az előadás hatása alatt vagyok! - próbált mosolyogva megfordulni, mikor meglepetésére magát a főszereplőt ismerte fel, immár hétköznapi öltözékben.
Sora nem tudta mit feleljen. Látta a lány szemében a meghökkentséget, de az őrült tűz maradványai még midig ott égtek, amitől Sora egészen megijedt.
- Oh a kis sztár! - gondolta gúnyosan a lány. Próbált erőt venni magán, és a kést is visszacsempészte a táskájába, mire végre megszólalt:
- Sora kisasszony! Remek előadás volt! Gratulálok hozzá! - nem tudta mit kéne még mondania, ezért búcsúzni próbált - Bocsánat, hogy ilyen sokáig itt tébláboltam... ha megbocsát, én...
De már nem volt ideje befejezni a végszót, amint felállt a kis tőr kiesett a táskájából. Sora felvette a tárgyat, és vizsgálgatni kezdte:
- Késdobáló vagy? - kérdezte végül.
- Huh! - esett le az a bizonyos kő a lány szívéről - Úgy látszik elég naiv a kislány! - gondolta - Tudod, én - kezdte a válaszadást - sok minden vagyok!
Sora kíváncsiságát ez a válasz teljesen kimerítette, arra gondolt, hogy biztosan egy másik cirkusz tagjával találkozott, és ezután nem engedhette csak úgy el:
- Nem lenne kedved velem reggelizni? - kérdezte - Egy csomó kérdésem lenne arról a sok mindenről! - nevetett Sora.
Az idegent meglepte kissé a kérés, hiszen nem is ismerik egymást:
- Hogy képes ennyire megbízni az emberekben? - gondolta - Pontosan olyan, mint Mira! - erről a névről megint a kórház jutott eszébe és a félbehagyott emlékkép: a gép leállása után rengeteg orvos özönlött be a szobába. Emlékezett, hogy szinte kituszkolták őt. Újra a fülébe csengett az újraélesztés minden hangja, majd ismét a szívverést mutató műszer pityegése. Az orvosokon látszott, hogy meglepődtek a sikeres újraélesztésen, de nem csak jó hírt hoztak: "A nővére soha többé nem fog járni!" Emlékezett, hogy mennyire elgyengült akkor: sírt, zokogott és közben hangosan kiabált: "De hát ő akrobata, trapézon dolgozik!" Már csak a tűt látta maga előtt, és érezte a szúrást: benyugtatózták!
Sora hiába fürkészte a lány tekintetét, nem tudhatta, mi jár a fejében:
- Jól vagy?
- Ne haragudj, csak emlékeztetsz valakire... a nevem Kyra... szívesen veled reggelizek!
A két lány sokáig beszélgetett. Kyra még saját magán is meglepődött... nem értette miért ilyen őszinte valakivel, akit nem is ismer. Érezte, ez a lány különleges dolgokat képes kihozni az emberekből.
Az idő pedig csak haladt, és haladt. Sorának vissza kellett mennie a gyakorolni, de Kyrát is meghívta, nézzen körül a próbán.