Míg a fiúk, nem merve ellenszegülni, egyszerűen szót fogadtak és leengedték a hálót, Ken szinte hisztizett mellettem, próbálva lebeszélni az egészről. Én azonban figyelembe sem véve őt, a franciát mustráltam. Mikor kimondtam azt a két mondatot, valami különös villanást láttam az ezüstös tekintetben, de pár pillanat alatt újból ugyanolyan kifürkészhetetlenek voltak a szemek, mint maga a férfi. Azonban tudtam, mit láttam. Pontosan megfogalmazni nem tudom, de az aggódáshoz tudnám hasonlítani.

Mégsem bízol magadban, Leon?

Végül, mikor már a kékszemű szó szerint pattogni kezdett, lassan, komótosan felé fordultam, magamra erőltetve a legkomolyabb nézésemet. Úgy eresztett le, akár egy defektes autógumi.

- Köszönöm - bólintottam. - Azt teszem, amit jónak látok és ebben senki nem fog megakadályozni.

- Túl magabiztos vagy, chérie* - zengett fel a gúnyos hang is.

- Ugyan, Leon - affektáltam kislányosan. - Te sem hiszed igazán, hogy legyőzhetsz.

- Nem mindegy? Nemsokára úgy is kiderül…

- Csak ne becsüld le a hölgyet, mon ami** - szólalt meg Yuri, bujkáló mosollyal. -  Nem olyan kedves és ügyetlen, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

- Killian? Fogd be!

Layla halkan felkuncogott, amire csak egy fenyegető nézés és morgás volt a válasz, amitől kissé megkeményítette magát. Csak néha meg-megránduló arcizmai árulták el, hogy majd' megszakad a nevetéstől. Ellenben az imént csendre parancsolt szőkeség leplezetlenül vigyorgott a francia Démonra, aki a tőle telhető legsötétebb pillantással mérte végig. Fogadott bátyámat azonban valamiért nem hatotta meg a pillantás és már épp szólt volna, mikor végre leengedték a trapézokat.

- Gyerünk, Oswald! Nyerjen a jobb.

Egyszerre ugrottunk fel, lendületből a közvetlen fölöttünk lógó trapézokra, a harc pedig kezdetét vette. Feszült csend volt az egész teremben, miközben mi egyik trapézról a másikra lendülve egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Lassan, akár a vadászó állatok, úgy férkőztünk a másik közelébe, aztán egyszerre rugaszkodtunk el. Talán a jó reflexeknek, talán a tapasztalatnak köszönhető, de csak milliméterekkel suhantunk el egymás mellett, miközben a lenti figyelők egy emberként hördültek fel. Megmosolyogtam az ijedtségüket, miközben ugyanabból a lendületből, amellyel megérkeztem az egyik trapézra, azonnal megfordultam és Leon felé lendültem. Hát ennyire nem ismertek, barátaim? Azt hiszitek, képes lennék ártani magamnak vagy bárkinek is? Inkább figyeljetek, nehogy lemaradjatok bármiről is! Már csak karnyújtásnyira voltam az ezüsthajútól, mikor megfordult és meglepetten figyelte, ahogy közeledek felé.

- Megleptelek? - súgtam közvetlen a fülébe.

Merion és Jonathan egyszerre sikkantottak fel (már, ha egy fóka esetében lehet ilyenről beszélni…?), mikor zuhanni kezdtem, meg sem próbálva elkapni a trapézt, pedig sikerült volna. Helyette végigsimítottam a tenyerem a hófehér, mégis erőtől duzzadó karon, a mi épp a férfitest mellett lógott. Éreztem, ahogy megmerevedik, majd ösztönösen utánam kapott és a magasba emelt, én pedig a döbbent szemekbe mosolyogva vettem fel az angyalpózt. Nem csak a testem, de a lelkem is szárnyalt, ahogy szétáradt bennem az a hihetetlen energia. Végre, éreztem, hogy újból élek, hogy nem vagyok halott, hogy képes vagyok mindenre. És ezt Leonnak köszönhettem. Mert csak ő képes arra, hogy kihozza belőlem ezt az érzést.

Ahogy lefelé estem, már csak a tarkómon éreztem az acélszürke, viharos pillantást és tudtam: nemsokára jön a megtorlás. Puhán érkeztem a trapézra, majd gyors mozdulattal megfordulva még épp volt arra időm, hogy felszökkenjek. Közben ő hassal a trapézra feküdt, újbóli leérkezésemkor pedig talpamat az övére illesztve dobott vissza a levegőbe, egyenest a Főnix-trapéz felé. Mielőtt azonban észbe kaptam volna, már egy igazi Démon tekintetével találtam szembe magam, ahogy jéghideg mosolyra húzza az ajkait. Szinte egyszerre értük el a speciális trapézt, majd a lendülettől, ahogy elkaptuk, forogni kezdett. Teljes összhangban voltunk, egyszerre engedték el a kezeink a fémrudat.

Lassan, kecsesen repültem újból, ezúttal az Aranyfőnixet mutatva be, míg szálfaegyenes tartással pörgött, ugyanabba az irányba, amerre én. Tudtam, hogy ütközni fogunk. A kérdés már csak az volt, hogyan. Amint ő lábbal elkapta a rudat, nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam. Rémülten tudatosodott bennem, ahogy egy furcsa mozdulattal lendít vissza, amitől kiszámíthatatlanul suhantam háttal a többi trapéz fel. Közben ő már újból a levegőben volt.

Nem játszhatsz velem, Halálisten!

A gondolat előbb fogalmazódott bennem, mint mielőtt tudatosodtak volna bennem a dolgok. Ő már elérte a trapézt és előre lendülve kapta el a kezem.

Egyetlen hosszú pillanat volt ez egész: a pillantásunk összekapcsolódott és mintha fellibbent volna a láthatatlan háló, ami eddig eltakarta a világ elől az érzéseit. Ugyanaz a gyengédség ült a szemeiben, mint amikor az Angyalok táncát adtuk elő. Nekem pedig, ha csak egyetlen másodperc erejéig is, de nem volt más vágyam, mint hozzásimulni, hagyni, hogy átöleljen, hogy ugyanolyan meghitt legyen a kapcsoltunk, mint az elutazása előtt. Megtévesztő volt, de még időben megpillantottam azt a másik, idegen fényt is a szürke mélységben. Elmosolyodtam. Ridegen, számítóan, majd egyszerűen lehunytam a szemem és elengedtem a kezét. Hallottam, ahogy még Layla is felsikolt. Kinyitottam a szemem, de szinte megdermedtem.

Az ezüsthajú, észre sem véve, hogy alattam van az egyik mélyebben eső trapéz, gondolkodás nélkül utánam vetette magát, ösztönszerűen, nem figyelve semmire. Mintha az idő lelassult volna, én pedig elfeledve mindent, kinyújtottam felé a kezem. Az ujjaink összefűződtek, míg mi csak zuhantunk. Meg mertem volna esküdni, hogy leesünk, de puhán érkeztünk a trapézra.

Egymás szemébe néztünk, fáradtan, levegő után kapkodva, felkorbácsolt érzékekkel, én pedig megduplázódó pulzussal. A szívem olyan eszeveszett tempóban vert a közelsége miatt, mint még soha, mintha ki akart volna törni a bordáim és a mellkasom börtönéből. Ő sem volt sokkal másabb állapotban: felületesen vette a levegőt, de ami abból a ragadozó tekintetből áradt, az már több volt, mint félelmetes. A másodpercekkel korábban még rideg tekintet olyan tomboló, eszeveszett dühöt sugárzott, amitől egy pillanatra megremegtem és akaratlanul lépni akartam hátra egy lépést. Ha nem ránt magához, merő véletlenségből szegtem volna a nyakam. Mégis… Volt valami a szemeiben, ami vonzotta a tekintetem, hogy nézzem, hogy az érzései legmélyére próbáljak látni. Hogy próbálja megérteni, miért hagyott cserben, mi volt az, ami miatt nem írt, nem jelentkezett. Éreztem a tenyerem alatt dübörgő öklömnyi méretű szívet, a szálkás izmokat és legszívesebben üvöltve követeltem volna a magyarázatot. Vagy megcsókoltam volna…

Micsoda?! Verd ezt ki gyorsan a fejedből, Sora! Ez itt Leon Oswald és bármennyire is hasonlít ahhoz a férfihoz, akit megismertél és megkedveltél, ő már újból a Halálisten. Ne hagyd, hogy a bűvkörébe vonjon!

Hirtelen tapsvihar tört ki, mire mindketten meglepetten néztünk le. A közönség - az összes artista, akik a gyakorlást félbe hagyva nézték a mi kis rögtönzött bemutatónkat - egy szóval kifejezve: tomboltak. Kalos a szokásos komor tekintettel figyelt minket, de kivételesen még az a borzalmas napszemüvege sem tudta eltakarni, mennyire szikrázik a szeme. Ellenben Layla és Yuri, akik mindent tudó mosollyal figyeltek minket. Mia lelkesen ugrándozott, felénk integetve, mikor végre leesett, hogy a háló újból alattunk van. Gondolkodás nélkül bontakoztam ki a karjából, majd leugrottam és az izgatott lányhoz siettem.

- Sora, ugye ezt meg tudjátok csinálni még egyszer? Ez tökéletes befejezés lenne a Tűzliliomokhoz, mikor a szerelmesek újra egymásra találnak.

- Persze, hogy meg tudjuk csinálni - felelt helyettem Leon.

- Remek! Akkor mához három hétre premier! Mia, oszd ki a szerepeket, ti ketten pedig induljatok a Hamilton-villába gyakorolni. Azonnal!

Hát, igen. Nem is Kalos lenne, ha akár egyetlen dicséret is elhagyná a száját…

***

Az elkövetkező napok egyike sem nyerte el az életem legszebb napja címet. Egyszerűen képtelenek voltunk szót érteni: mindketten makacsabbak voltunk annál, minthogy fejet hajtsunk a másik akarata előtt. Ennek ellenére olyan tökéletes volt köztünk az összhang, amit még Layla és Yuri is megirigyelhetett volna tőlünk. Egyszerűen hihetetlen volt újra vele dolgozni. Ennek ellenére aggasztó dologgal találtam szembe magam.

Alig több, mint egy héttel a Főnök felszólítása után nem hagyva időt még vitatkozni sem, Leon egyszerűen a saját otthonát tette meg főhadiszállássá, mondván, ha az ő termében gyakorlunk jobb, mert nagyobb és több helyünk van a mutatványok kivitelezéséhez. Szó se róla, tényleg igaza volt: a terem jóval nagyobb volt, mint az, amiben Laylánál voltunk. Ráadásul több trapéz is volt. Tulajdonképpen azt lehetett mondani, hogy az egész terem a Kaleido Színpad kicsinyített mása volt. Leon pedig maga olyan volt, mint egy hajcsár. Egy pillanatnyi pihenő volt csak engedélyezve, én pedig tudtam, hogy ez a megtorlás a bemutatóért, amiért kimozdítottam rendíthetetlennek hitt nyugalmából. Meg voltam győződve róla, hogy nem lesz nehéz újból vele dolgozni, ezt pedig igazolta is az idő.

Ám, amint neki kezdtünk az erotikusabb részek gyakorlásának, egyre inkább kellemetlenül éreztem magam. Nem csak azért, mert ilyenkor mindig gondosan végigmustrált a tekintetével, hanem mert tudatában voltam a közelségével. Talán túlságosan is. Az érintése, ahogy közel vonva magához a karja a derekam köré simul… Zavarba ejtő és intenzív érzés volt. Mégis, minden szó nélkül csináltam a gyakorlatokat.

Az igazi kihívás azonban az volt, amikor a zárójelenetet próbáltuk. Röpke öt nap alatt kész volt az egész műsor, de az utolsó jelenet nem akart összeállni. Bármit próbáltunk, nem volt az igazi. A manőverek tökéletesek voltak, nem vétettünk hibákat, de mégsem adták vissza azt a szenvedélyt és tökéletes szerelmet, amit látniuk kellett volna a nézőknek. Nem volt meg benne a megfelelő tűz. A csókjelenet pedig egyenesen katasztrófa volt. Valahányszor megpróbált közelebb húzódni hozzám, egyszerűen megremegtem és kis híja volt annak, hogy majdnem leestem vagy egyszerűen ridegre sikerült az egész.

- Nem az igazi a manőver - mondta ki Leon a véleményét, amit még Mia is helyeselt.

- Sajnos, Leonnak igaza van - fordult felém Kathy. - Nincs meg ebben az utolsó jelenetben sem a szerelem, sem az erotika. Nem vált ki semmilyen reakciót a közönségből és ezek nem is ti vagytok.

- Ezt meg hogy érted? - ráncoltam a homlokom hármójuk között a tekintetem.

- Láttalak már titeket együtt szerepelni a Hattyúk tavában, Sora! Tökéletes volt az összhang és a manőver is, ahogy most is, de aközött és e között a műsor között fényévnyi különbség van. Abban voltak érzések, amiket kivetítettetek a közönségre, amivel el tudtátok hitetni velük, hogy a történet igaz, hogy ti hús-vér emberek vagytok, hogy tényleg szeretitek egymást. Most viszont nem. Tényleg csodálatosan mutattok, de nem lehet érezni azt a tüzet, mintha mindketten elvesztettétek volna az indíttatásotokat.

- Inkább az egyes emberekbe vetett bizalmat - sandítottam a franciára, mire az csak felvonta a szemöldökét.

- Értem - sóhajtott fel. - És nem lehetne valahogy kiküszöbölni?

- Nem.

- De.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Leon eléggé csúnyán nézett rám, én azonban álltam a pillantását. Tényleg azt hiszed, Oswald, hogy ennyire egyszerűen rendbe tudsz hozni mindent? Azt már nem. Szenvedj meg, utána esetleg szó lehet a dologról, hogy bizalom. Addig semmiképp.

- Esetleg megpróbálhatnátok.

- Felőlem - rándítottam meg a vállam. - De ne várj túl sok eredményt a dologtól.

- Ha nem lesz eredmény, a darab törölve lesz - jelent meg a semmiből Kalos.

- Miért is? - fordult meg Leon.

- Ti vagytok a Kaleido igazi sztárpárosa - igazította meg azt az idegesítő szemüvegét. - Épp ezért, ha már nem megy az együttműködés, azt hiszem, felesleges tovább erőltetni a dolgot. Akkor viszont a Színpadnak nagy valószínűséggel befellegzett és be kell zárni.

- Nem! - csattantam fel dühösen, majd az elégedetten vigyorgó Démon felé fordultam. - Te pedig ne vigyorogj, mint egy idióta! Nem fogjátok az én nyakamba sózni a Kaleido bukását! Nem és nem és nem és nem! Nem azért harcoltam Laylával, nem azért tanultam Yurival és szenvedtem veled, hogy felesleges legyen az egész. Nem azért álmodtam egy harcok nélküli színpadot, hogy a bukása az én lelkemen száradjon. És ha az kell a sikerhez, hogy ezzel az aljas döggel együtt dolgozzak, legyen! Egyet viszont előre megmondok: ha felidegesít, nem felelek magamért!

Azzal otthagytam mindenkit.

***

Tulajdonképpen, magam sem értettem, miért fakadtam ki ennyire, az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam az volt, hogy nem akarom a Kaleido végét. Még évekig akarok artista lenni, örömet szerezni a közönségnek, látni az emberek arcán azt az áhítatot, ami megjelenik mindenkinél, aki látta egy-egy jelentősebb és látványosabb ugrásunkat. Talán az a megfelelő szó rá, hogy féltem. Féltem, mert a színpad már nem csak a szerelmem volt, hanem a családom. Bármennyire is szerettem a szüleim, a társulat volt az, ahol igazán otthon éreztem magam, ahol önmagam tudtam lenni, ahol nem kellett visszafognom magam, és ha nagyon akartam, bármikor mehettem gyakorolni, akár feszültség levezetés céljából is.

Jó két órával később, miután kigyalogoltam magam a tengerparton, még mindig forrt bennem az indulat, az pedig cseppet sem segített a dolgon, hogy amint Oswald meglátott, abbahagyta a gyakorlást és vigyorogva várt be. A mosolya semmi jót nem ígért, nem voltak benne tiszta érzelmek csak valamiféle bosszúvágy vagy ahhoz hasonló. Azonnal ledobtam a felsőm.

- Ne vigyorogj! - morrantam rá.

- Ugyan, chérie, csak nem vagy morcos?

- Fogd be vagy esküszöm…

- Vagy? Mi lesz?

Kihívóan nézett rám, én pedig újból lángra lobbantam, aztán nem törődve azzal, hogy körülöttünk újfent megáll az élet, egyszerűen a szürke szemekbe néztem. Beleborzongtam a halott, érzelmek nélküli tekintetben, azonban most még ez sem tudott lenyugtatni. Jobb, ha megtanulod, hogy hiába vagy te a Halálisten, nem mindenki fél tőled!

- Harcot akarsz?

- Mi van, ha igen? - változott azonnal meg a tekintete, én pedig gúnyosan elmosolyodtam a tőle tanult módon.

- Ejnye, Leon! Csak nem azt akarod mondani, hogy a múltkori kis bemelegítés csorbát ejtett férfiúi becsületeden? Ennyire hiú még te sem lehetsz.

- Csak nem félsz, hogy ezúttal legyőzlek…?

- Félni? Tőled? Ugyan, ezt te sem gondolod komolyan.

- Akkor mire vársz még?

- Az utolsó jelenet? - mozgattam meg kicsit a lábaim.

Aprót bólintott, majd fél másodperccel később mindketten elrugaszkodtunk és máris a trapézon voltunk. Tökéletesen lehetett érezni, mindenki mennyire nyugtalan lent, mi azonban mindketten a lehető legnagyobb bizonyossággal mozogtunk. Semmi bizonytalanság, semmi hiba nem volt a mozdulatainkban. Ő tökéletesen játszotta Étien-t, én pedig Angéle-t. Míg ő maga volt a szenvedély és a férfias forrófejűség, a meggondolatlanság; addig én ártatlan, pihekönnyű, szinte angyali voltam. Legalábbis, ez látszott kintről. Belül azonban vihar tombolt bennem, mint az utóbbi időben szinte minden pillanatban, amikor a közelében voltam. Az egész előadás más volt, mint eddig. Vadabb volt, zabolázatlanabb, erővel telibb, ezt bárki láthatta. Azonban, ha közel kerültünk egymáshoz, minden megváltozott. Mint az ellenségek, úgy próbáltuk a másikat letaszítani a hálóba, túlszárnyalni egymás teljesítményét, ugyanakkor, akár a szeretők, úgy próbáltunk egymás közelében maradni. Makacsul, minden erőnket és tudásunkat beleadva csináltuk végig az összes manővert. Végül, jött az a rész, ami eddig sosem ment. A forgatókönyv szerint épp azt kellett volna eljátszani, ahogy Angéle és Étien újból egymásra találnak, ahogy végre egymáséi lesznek és valamivel ki kellett volna fejeznünk azt, hogy életük végéig egymás mellett maradnak, mert az ő őszinte szerelmüknek még a Halál sem vethet gátat.

Egyre gyorsabban mozogtunk, egyre inkább elrugaszkodtunk a valóságtól, ahogy túlszárnyaltuk saját magunkat és hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb megmozdulásokat mutattunk be, mikor végre kezdtem rájönni, hogy ez már több, mint egyszerű harc. Már nem csak le akartuk győzni egymást, hanem valami meg akartunk szerezni, ami a másiké. Éreztem ezt, de nem tudtam, mire vélni.

Egyetlen mozzanat volt.

Egy fél másodperc vagy talán annyi se.

Megérkeztem a trapézra, ő pedig, felém lendítette magát, elkapta a kezem és magával rántott. Nem húzott fel magához, helyette egyszerűen felrántott, én pedig, fogalmam sem volt már, hányadszor, de újból a levegőben találtam magam, ismét az Angyalok Táncát adva elő. Még mielőtt felértem volna a színpad kupolájába, két kezet éreztem, ahogy összefonódnak az enyémekkel. Meglepetten és ijedten néztem hátra.

Az idő, mintha megállt vagy legalábbis lelassult volna. Láttam a beazonosíthatatlan villanást a ködszürke tekintetben, különféle érzelmek cikáztak végig rajta, majd szinte azonnal a szája az enyémre tapadt.

Ha nem tartott volna a karjában, ott, abban a pillanatban leszédültem volta a méteres magasságból.

Nem törődve azzal, hogy zuhanni kezdtünk, felé fordultam egész testtel és viszonoztam a csókot. Életem első, igazi csókját.

- A Skorpió láthatatlan méreggel fertőzte meg a környezetét, hogy aki a közelébe kerül, azonnal elgyengüljön. A Nyilas akaratlanul és óvatlanul, de átlépte a láthatatlan határvonalat. A méreg azonban nem az, aminek látszik. Egymásra támadnak, de a veszély sokkal inkább a lelküket fenyegeti, mint a testüket, mert a ködben nem látják egymást. Hiába akarnak magasra szállni, még nem képesek rá. Addig nem, amíg nem vallanak…

Bár hallottam Fantom mondókáját, cseppet sem törődtem vele. Teljesen megdöbbentett, hogy nem a szokásos, színpadi csókot kaptam, amit eddig, hanem egy sokkalta valódibbat. A puha ajkak falták az enyémeket, miközben egy meleg nyelv térképezte fel a számat. A testem köré fonódó karok, a keskeny csípő, amihez a lábam szorítottam, a puha haj, ami az arcomat súrolta és a férfias illat, ami az egész alakot körbeölelte, nem hagyott nyugton. Többet akartam, érinteni mindenhol, csókolni, ha kell addig, amíg meg nem fulladok…

Sajnos, egyszer minden jónak vége van.

Éreztem, ahogy a lábam a trapézt érinti, majd vonakodva elengedtük egymást.

Zihálva, kifulladva ugrottam le a hálóba, azonban még így is láttam a diadalittas pillantást, ami végigcikázott a testemen. Könnyek égették a szemem és nem törődve Yuri kiáltásával, egyenesen a szobámba rohantam.

- Ejnye, Sora! Ez nem csak színpadi csók volt - vigyorgott az arcomba Fantom, amint beléptem az ajtón.

- Hallgass!

- Azt hiszem, igazán jót tenne, ha pihennél egy kicsit, főleg egy ilyen edzés után. Javaslom, végy egy forró fürdőt és…

Meg sem várva a mondat végét, egyszerűen bezártam a szekrénybe, majd ledobálva magamról a ruhákat a zuhany alá álltam. Ha megtehettem volna, bele is fojtottam volna magam. Fáradtan csuklottam össze, a hátam a falnak vetve, lecsúszva telesen, miközben a tekintetem a semmibe révedt és könnyek keveredtek az arcomon végigfolyó vízcseppekkel.

Megalázott.

Beletiport a barátságunkba, a régi, szép emlékekkel nem törődött, nem érdekli, hogy megszakad a szívem, csak gyerekes bosszút akart állni, amiért egyszer legyőztem. Barátság? Hiszen hol van az már! Eltűnt, amikor itt hagyott… Ostobán belesétáltam a csapdájába, megcsókoltam, olyan ajándékot adtam neki, amit a szerelmemnek akartam adni. Nem azt akartam, hogy ő mutassa meg, milyen az, amikor egy férfi csókol. A forró érintés, ahogy végigsimított a combomon, ahogy a szája az enyémre tapadt… Az ég szerelmére, hiszen olyan, mintha a bátyám vagy a legjobb barátom lenne!

Vagy mégsem…?