A szüleim halála óta először történt meg velem, hogy végigsírtam egy éjszakát, de a szívem teljesen más fájdalom járta át. Mert nem csak az fájt, hogy ennyire kihasznált, hanem az is, hogy ennyire közömbös vagyok száméra ismét. Sosem mondhattam el azt magamról, hogy igazán tudtam, mi van az álarca mögött, de egyszer, egyetlen egyszer sikerült bepillantást nyernem. Talán most kell megfizetnem érte. Reggel, mivel nem tudtam aludni, korán felkeltem és rendbe szedtem magam, amennyire lehetett. Az elsők között mentem le reggelizni. Mindenkinek biccentettem, majd elgondolkodva kezdtem turkálni a reggeli müzlit. Elég volt azonban néhány pillanat, hogy máris rosszul kezdődjön a napom, ugyanis megjelent a francia ficsúr, cseppet sem jókedvű ábrázattal.

- Sora, Kaloshoz! - csattant a rideg hang, de nem törődtem vele. - Most!

- Azt hiszem, összetévesztesz a kutyáddal, Oswald.

- Ne hidd, hogy jó kedvemből vagyok itt.

- Oh, ne félj, ilyen borzalmas dolgot sosem feltételeznék a rideg és számító Halálistentől - álltam fel sóhajtva, majd mit sem törődve a dühös pasival és a döbbent hallgatósággal, nemes egyszerűséggel kisétáltam az ajtón, otthagyva a hívogató reggelit, amihez semmi kedvem nem volt.

Leonnak sem kellett sok, amint kissé lenyugodott, követett az irodához, mikor pedig bekopogtam már kifejezéstelen arccal állt mellettem.

- Gyertek!

- Hívattál? - léptünk be azonnal.

- Sora, kérlek, ülj le! - fordult felém azonnal Kalos borzalmasan komoly arccal, amitől a gyomrom azonnal görcsbe rándult.

- Inkább állok - fontam védelmezően magam köré a karom. - Miről van szó?

- Attól tartok nem fogsz örülni, de… a szüleid autó-balesetet szenvedtek. Nemrég hívtak Japánból, hogy közöljék a hírt.

- Úristen…

- Tudom, hogy nem lesz szép dolog, amit mondani fogok, de a műsor miatt szükségünk van rád - keményedett meg hirtelen a hangja, én pedig döbbenten néztem a szinte ismeretlennek tűnő férfit. - Nem engedhetlek el hosszabb időre, mivel még ki sem dolgoztátok a manővert, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem láthatod a családod. Mielőtt pedig szívtelennek titulálnál, el kell még mondanom azt is, hogy beszéltem Kate-tel. Azt mondta, ha megbeszéled az orvosokkal a szüleid állapotát, elintézi a kórházban, hogy átszállítsák őket ide, ami mindenkinek jó lenne. Megfelel?

- Én… azt hiszem… persze - dadogtam. - De a húgom…

- Épp ezért hívtalak téged, Leon fiam - ugrott a tekintete a mellettem szótlanul álldogálóra. - A magángépeddel el tudnád vinni Sorát Japánba? Sajnos a legközelebbi gép, amire tudna jegyet kapni, az csak délután lenne, így viszont időben a családja mellett tudna lenni.

- Vedd elintézettnek a dolgot, azonnal hívom a pilótát - biccentett Leon, majd kisietett.

- Köszönöm, Kalos - nyögtem ki nagy nehezen.

***

Talán utoljára akkor voltam annyira ideges, mint a repülőn, mikor Layla megsérült a Grand Canyonban. Csak ültem a helyemen, bámultam kifelé és nem bírtam mozdulni. A félelem bekúszott minden egyes idegvégződésembe, minden egyes porcikámba, egész testemben remegtem és kétségbe voltam esve. Éreztem magamon Leon vizslató tekintetét, de nem fordultam felé. Az egész helyzet annyira rémálomszerű volt, az út pedig hosszabbnak tűnt, mint bármikor, végül mégis elértünk a reptérre, majd egyenest a kórházhoz hajtottunk egy taxival. Szinte rohantam az orvoshoz, aki felé az egyik nővér mutatott, hogy végre megtudja, mi van a családommal. Elég volt fél perc, máris olyan állapotban voltam, hogy ha Leon nem lett volna, egész biztosan elvágódok. Az elkövetkező fél óra úgy, ahogy volt, kiesett az emlékezetemből és csak akkor tértem valamelyest magamhoz, mikor már ott álltam apa ágya mellett. Próbáltam felfogni, hogy anya nem élte túl a balesetet, apa állapota pedig életveszélyes. Néztem a sápadt arcot, a horzsolásokat és a két gépet, amire rá volt kötve.

Intenzív osztály.

Halványan még emlékeztem arra, milyen volt velük ülni a kórház várójában, arra várva, hogy végre mondjanak valamit arról, hogy vannak a vér szerinti szüleim. Az orvos gyászos képpel, de teljesen érzelemmentesen nyögte ki, hogy halottak. Attól a perctől fogva, valahányszor kórházba tettem a lábam, rossz érzés fogott el és tudat alatt újból felidéztem a veszteség fájdalmát, amit túl korán megismertem. Pár perc volt az egész, aztán a nővérke gyengéd erőszakkal kituszkolt az ajtón. A falnak dőlve próbáltam leküzdeni a torkomat fojtogató sírást, miközben egyetlen mondatot hajtogattam magamban, mint egy imát. Apa meg fog gyógyulni. Apa meg fog gyógyulni. Apa meg fog gyógyulni… Érintést éreztem a vállamon, mire azonnal belekapaszkodtam Leon karjába. A tudat, hogy mellettem van, hogy egyáltalán eljött, új erőt öntött belém és sikerült összeszednem annyira magam, hogy vérszegény mosolyt erőltessek magamra és úgy nézzek fel a füstszín szemekbe.

- Menjünk a húgodért - javasolta halkan, én pedig fáradtan bólintva beleegyeztem.

Némán ültünk a kocsiban, ahogy a lakáshoz vitt minket a taxi, majd rövid időn belül már a karomban tarthattam Yume-t.* Abban a pillanatban ő és a francia voltak az egyetlen biztos pontok az életemben, akik a támaszt nyújtották nekem, még ha nem is direkt. Tudván, hogy Kalos csak rövid időt engedélyezett az országban való tartózkodásra, gyors tempóban szedtünk össze pár gyerekruhát, játékot, mesekönyvet, majd lepakolászva minden holmit a taxiba azonnal és mentünk is vissza a kórházba. Míg hugicám a karomban csendesen aludt, én pedig próbáltam felkészülni az újabb utazásra, fél füllel hallgattam, ahogy Leon angolul tárgyal a kórház igazgatójával apa állapotáról. Fél óra sem telt bele, máris megegyeztek, hogy mivel az állapota súlyos, de mégis stabil, amilyen hamar csak lehet, fel is készítik az útra és a kórház korszerűen felszerelt repülőjével máris átszállítják. Hagytam magam sodródni az eseményekkel, hogy újból a magángépen üljek és ne gondoljak másra.

Már késő este volt, mikor a szállás elé értünk, de Mr Démon megállított.

- Szükséged lenne segítségre - fürkészte komor tekintettel az arcom. - Túl fáradt vagy ahhoz, hogy egyedül elbírj egy gyerekkel.

- Köszönöm, hogy aggódsz miattam, de megleszünk, hidd el. Különben sem adnám ki a kezeim közül Yume-t.

- Ez nem szimpla megállapítás volt - mondta szokatlanul szelíden, nem kis meglepetést okozva nekem. - Nézz csak magadra: pillanatokon belül össze fogsz esni, ki kellene pihenned magad ahhoz, hogy rendben legyél holnap és egyáltalán képes legyél majd a gyakorlásra koncentrálni.

- Azt hiszem, képtelen lennék pihenni. Apa jár a fejemben és… mindegy, nem akarlak terhelni.

Gyorsan megráztam a fejem, majd fordultam volna meg, de újból megállított. Megkínzottan néztem vissza rá.

- Szedj össze néhány holmit, amire szükséged lehet, aztán gyerünk vissza és hazaviszlek. Nincs ellenkezés - tette hozzá, mikor döbbenten tiltakozni akartam, aztán óvatosan, szakértő kezekkel kivette a kezemből a húgom. - Gyerünk már!

- Leon, én nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… - jegyeztem meg óvatosan.

- Ebben az állapotban elég lenne magadról gondoskodnod, nemhogy még a gyerekről is. Indulás fölfelé és magammal viszlek, vita lezárva. Siess.

Megadóan felsóhajtottam, majd gyors léptekkel felsiettem a szobámba, egynéhány cuccot összepakoltam az egyik sporttáskámba, aztán lent is voltam. Francia partnerem csak szó nélkül bólintva nyugtázta a szokatlan gyorsaságom, miután pedig visszaszálltam a kocsiba, a kezembe adta a gyereket. Gyengéden öleltem magamhoz, figyelve, hogyan indítja be a másik a kocsit, a város legelőkelőbb negyedébe hajtva. A villa pontosan olyan volt, ami híven tükrözte az artista személyiségét. Mindenhol fehér, a falaktól a függönyökön át a virágokig.

Ridegség.

Csupaszság.

Élettelenség.

Egy halott szív és egy megtört lélek tökéletes lenyomata az élő világban. Egy világban, ahol nem állt meg az idő egyetlen ember halálával. Egy olyan világban, ahol félelmetes módon otthon éreztem magam…

- Köszönöm - torpantam meg hirtelen, amint belépünk a házba, félve nézve a szemébe. - Hálás vagyok, amiért…

- Eh, bien!** - legyintett. - Semmiség. Most pedig indulj felfelé, szükséged van a pihenésre - azzal legnagyobb döbbenetemre kivette a kezemből a kicsit és a vállára akasztotta a babaholmikkal teli táskát.

- Leon, ezt tényleg…

- Vagy indulsz fölfelé vagy nem állok jót magamért - csattant fel halkan, azonban annál vérfagyasztóbb ridegséggel a hangjában. Visszatért hát a Halálisten… - Neked van szükséged a pihenésre, nem nekem. Ahogy felérsz, balra a második szoba a tiéd. Pihend ki magad, aztán holnap foglalkozhatsz a testvéreddel.

- Leon…

- Jó éjt, Sora!

- Jó éjt.

Csak addig bírtam magam vonszolni, amíg be nem értem a szobába, ott aztán gyorsan ledobtam a holmimat és gondolkodás nélkül, ruhástól feküdtem az ágyba, majd azonnal villanyt oltottam. Fáradt voltam, megviselt, mégis, amint sötétben voltam, szinte felélénkültem. Jó másfél, két órán át forgolódtam, teljesen a gondolataimba merülve. Oswald meglehetősen kedves volt, mégis éreztem a feszültséget benne. Nem mutatta, de az utóbbi időben, míg gyakoroltunk, újból ráhangolódtam. Tisztán meg tudtam állapítani, mikor milyen hangulatban van, mikor van baja, mikor ideges. Egész eddig jól ki tudtam használni ezt, most azonban nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Nem értettem, mi az, ami miatt egy pillanat alatt szinte teljesen visszaváltozott azzá a Leonná, aki évekkel ezelőtt, hezitálás nélkül magamra hagyott. A gondolat annyira nem hagyott nekem nyugtot, hogy órák múlva is csak álmatlanul forgolódtam a hatalmas franciaágyban, majd beismerve, hogy úgysem leszek képes egyelőre aludni, felkeltem, hogy igyak egy pohár vizet. Szinte hang nélkül jutottam le a lépcsőn, de a nappalinál megtorpantam.

Bentről szaggatott hang szűrődött ki. Rövid vacillálás után óvatosan az ajtóhoz osontam, a jelenettől pedig földbe gyökerezett a lábam. A francia Démon, a Halálisten, a Jégszívű Leon Oswald a kanapé mellett ült a földön, míg mellette a bútoron, betakargatva ott feküdt Yume. A férfi kifelé meredt az ablakon, könnyei ezüstös, csillogó sávot hagytak maguk után, ahogy a beszűrődő holdfény megvilágította az arcát. Egyik kezével óvatosan fogta húgom apró kezét, miközben felületesen szedte a levegőt, vállai pedig meg-megremegtek.

Egyetlen szót suttogott kétségbeesetten.

- Sophie…

Másodpercekig képtelen voltam mozdulni, majd felfogva, hogy anyám halála felidézte benne a húga elvesztését, könnyezni kezdtem. Nem tudtam, tulajdonképpen mi fájt jobban abban a pillanatban. Az, hogy tudatosodott bennem, hogy anyám, aki felnevelt, aki mindig mellettem állt, ha szükségem volt rá, meghalt; esetleg az, hogy neki fáj az évekkel korábban történt veszteség. Merőben új volt nekem ez a férfi, aki képes sírni, képes kimutatni, még ha csak az éjszaka sötétjében is, az érzelmeit.

Felrohantam a szobámba és immár második alkalommal sírtam magam álomba.

***

Másnap reggel, kialvatlanul, fáradtan ébredtem, de megfogadtam, hogy erős leszek. Apa miatt. Fásultan biccentettem a konyhában szorgoskodó Leonnak, majd levágódtam a legközelebbi székbe és hagytam, hogy elém toljon egy hatalmas adag palacsintát.

- Köszönöm - feleltem két ásítás között, majd gyorsan leerőszakolva a torkomon egyet, máris a cumisüvegért nyúltam és a karomba véve egyetlen testvéremet, etetni kezdtem.

- Mondd, gondolkodtál azon, hogyan tovább? - dőlt neki a mosogatónak, a mellkasa előtt keresztbe font karokkal.

- Yuméval?

- Is. Nem hiszem, hogy édesapád egyhamar kikerül a kórházból, ahhoz túlságosan is súlyosak a sérülései. Csak édesanyád temetését el kellene intézni, nem utolsó sorban pedig keresni valakit a húgod mellé. Amíg nem találsz dadát, addig gondoskodni is kell róla, amit te nem hiszem, hogy tudsz, tekintve, hogy Kalos kitekerné mindkettőnk nyakát, ha nem lennénk képesek időben színpadra vinni a darabot.

- Nem hiszem, hogy… úgy értem… nem tudom, hogyan kell intézni egy temetést - magyaráztam érzelmek nélküli hangon. - Mikor az igazi szüleim meghaltak, még kicsi voltam és… mindegy. Nem tudom, mit kell tenni.

- Elfogadod a segítségem?

Felkaptam a fejem és hálásan néztem a rideg szemekbe.

- Leköteleznél.

- Akkor ezt megbeszéltük - bólintott. - De Yume kérdése még mindig megmaradt.

- Esetleg felhívhatnánk Laylát…? - kockáztattam meg, mire újból csak biccentett.

Fél óra múlva Layla, Yurival együtt már a házban is volt, én pedig hálásan fogadtam mindkettejük támogatását. Megbeszéltük, hogy Layla vigyáz a kicsire, amíg Yuri, Leon és jómagam megpróbáljuk majd végigcsinálni az előadást, addig ő vigyáz a gyerekre. Így ment ez valamivel több, mint másfél héten keresztül. Viszonylag nyugalmas idő volt, míg apa állapota stabil volt. Egész nap gyakoroltunk a színpadnál, Kalos figyelő szemei mellett, este pedig (legalábbis én) holt fáradtan értünk haza. Azonban, a francia szavával nem is nagyon foglalkozva, ilyenkor azonnal bementem kishúgomhoz és mellette ültem az ágy mellett jó darabig.

Aztán minden megváltozott.

Kedd volt.

Fáradtan, mégis boldogan ugrottam le a trapézról, miután végre sikerült hibátlanul és tökéletesen megcsinálni a közös ugrást Yurival. Fogadott bátyám a szokásos módon ugratott, mikor, magam sem tudom, miért, de az ajtó felé fordultam.

A francia ott állt.

Láttam, ahogy összeszedi magát, majd nagyot sóhajtva, lassú, kimért léptekkel elindult felém.

Összezavart a tekintete. Most meg mi van? Mi ez a komor tekintet? Istenem, mi történt? Layla nem lehet, Yume nem lehet, csak… apa… Remegő tagokkal vártam be, hogy megálljon előttem, majd halkan, egyetlen mondatot mondott. Hitetlenkedve ráztam a fejem, miközben forró könnyek marták a szemem, az egész gyakorló termen pedig jéghideg levegő futott végig. Hiszen, olyan szép volt minden… Megvolt minden, amit akartam, volt karrierem, volt családom, voltak barátaim…

- A Nyilas újból ködbe lépett. Bár közvetlen előtte van az ösvény, amit keres, nem látja. Harcolnod kell Sora vagy véged.