- A kórház hívott, hogy apád fél órája meghalt.

- Nem - fontam magam köré a karom. - Hazudsz. Mondd, hogy csak viccelsz.

- Sajnálom.

Rideg, áthatolhatatlan szürkeség. Mint a jeges óceán, amikor a legnagyobb vihar tombol fölötte. Aztán egy kéz nehezedett a vállamra és szembe találtam magam Yuri kék tekintetével. Leráztam magamról a kezét, miközben az agyam vadul zakatolt. Olyan volt, mintha a mellkasomat vasmarok szorította volna össze, nem kaptam levegőt, fájt minden egyes próbálkozás, sikítani szerettem volna, ütni a földet, amíg szét nem töröm a kezem… Iszonyatosan fájt. Elindultam a padok felé, de alig néhány lépés után megtántorodtam és térdre roskadtam. Erős akartam lenni, de képtelen voltam. Valami hangtalanul megtört bennem, én pedig elveszítettem a családommal együtt az összes hitemet. A hajamba markolva próbáltam kiadni a keserűséget magamból, de képtelen voltam. Nem voltam képes egyetlen könnycseppet sem ejteni.

- Kalos szabadnapot adott - hallottam közvetlen magam mellől Leon hangját, miközben megéreztem a derekam köré fonódó karokat, amik talpra állítottak. - Hazaviszlek.

- Nem.

- Sora.

- Azt mondtam, hogy nem! - pördültem meg. - Maradok. Még ha bele is halok, akkor is meglesz ez az átokverte előadás. A szüleimnek megígértem…

Lehunytam a szemem, ahogy elfulladt a hangom, majd újból Leon felé fordultam.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

***

Tudtam, mindenki meglepődött, de saját magam is megleptem a döntéssel. Késő estig keményen dolgoztam Leonnal és Yurival, míg May és Rosetta folyamatosan aggódva figyeltek. Próbáltam nem törődni a szánakozó tekintetekkel, ahogy Leon fürkész pillantásával sem. A fájdalmam mélyebb volt annál, minthogy sírjak. Belülről úgy éreztem, mint aki meghalt. Nem voltam képes se a jövőre, se a múltra gondolni, csak a jelennek éltem. Az egyetlen, ami el tudta vonni a figyelmemet a veszteségtől, az a Színpad és a trapézok voltak. Az életem, amiért küzdöttem. A munkám, amiért mindent megtettem. Ami egészen addig a napig boldoggá tett. Ha rajtam múlt volna, akár napokig, mindenféle igény, étel és alvás nélkül képes lettem volna, hogy csak gyakorlok, de a két férfi végül megelégelte, hogy agyonhajszolom magam és hazavittek. Érzelemmentesen köszöntem el Yuritól és Laylától, majd egyenest Yume-hoz mentem. Figyeltem a picit, ahogy nyugodtan aludt, nem sejtve, mekkora változás következett be kettőnk életében. Óvatosan betakartam, majd apró puszit nyomtam a homlokára és sóhajtva megfordultam.

Leon állt velem szemben.

- Képesnek érzed rá magad, hogy fontos dolgokról beszéljünk?

Szokásos, minden érzelemtől mentes hang. Ugyan, mit reméltél, Sora? Hogy megsajnál? Hogy megkedvel? Semmi és senki nem tudja megpuhítani a Halálistent...

- Nem, de azt hiszem, nem is leszek jobban. Menjünk.

Láttam a meglepettséget az arcán, ahogy elmentem mellette, de magam is hasonló helyzetben voltam, mint Leon. Mikor feleltem, fel sem ismertem a hangom, olyan rideg volt. A nappaliban leültünk egymással szemben. Vártam.

- A többiekkel fontos dolgokat beszéltünk meg, mit kellene tenni. Mindenképp tudnunk kell, hol temessük el a szüleid.

- Japánban - temettem sóhajtva a tenyerembe az arcát. - Itt semmiképp sem.

- Rendben. Akkor holnap intézkedünk a temetés miatt. Családi kriptátok van?

- Természetesen, mint mindenki másnak.

- Egy gonddal kevesebb. Akkor már csak a testvéred van.

- Mi van a húgommal? - kaptam fel azonnal a fejem.

- Lehet, hogy nem téged jelölnek majd ki a gyámjának. Van rokonotok?

- Senki.

- Mindenesetre, úgy vélem jobb, ha nem kockáztatunk és jobb lesz, ha felhívom az ügyvédemet és intézkedünk, nehogy meglepetés érjen minket.

***

Az elkövetkezendő napok egyhangúan teltek a számomra: minden nap felkeltem, felöltöztettem Yume-t, átadtam Laylanak, majd késő estig gyakorlás, este újból a húgom, aztán újból egy álmatlan éjszaka. Nem találtam a helyem a világban. A húgomra nézve a szívem majd megszakadt, Leon ridegsége pedig cseppet sem segített, ahogy a média ocsmány húzásai sem. Röviddel apa halála után valahogy megneszelték a történteket és legalább egy tucat cikk jelent meg rólunk. Némelyik azt taglalta, hogy milyen kapcsolat lehet köztünk Leonnal, némelyik azt hangoztatta, hogy a szüleim esetleg öngyilkosok lettek, sőt, volt olyan abszurd feltételezés is, miszerint, Yume nem a testvérem, hanem a lányom. Pillanatok alatt leszoktam arról, hogy újságot olvassak.

A temetés sem javított a kedélyemen. Egyetlen könnycseppem sem volt, csak álltam némán, a kezemben a gyerekkel, mellettem Laylával és Yurival, mögöttem pedig a franciával és a többi barátommal a társulattól. Sivár volt a szertartás, de hálás voltam, hogy mellettem álltak a nehéz pillanatokban.

A legrosszabb talán az volt, hogy furdalt a lelkiismeret.

Miért?

Nem tudtam siratni a szüleim. Nem voltam képes gyászolni őket. A gondolataim pedig állandóan Leon körül forogtak.

Amióta magához vett, próbáltam megfejteni, miért tette. Újból elgondolkoztam azon, mim oka volt elmenni évekkel korábban, mi űzte el a Színpadtól, de nem kaptam választ. A visszautasító magatartása pedig szöges ellentétben állt azzal a cselekedetével, hogy magához vett minket.

Aztán újból jött a baj. Mikor egyik nap hazaértünk, Layla aggódva fogadott minket, hogy a kicsi lázas és hívta az orvost. Úgy éreztem, összeroppanok. Bár, az elején csak szimpla bárányhimlő volt, két nap múlva kiderült, a helyzet korán sem volt olyan egyszerű. Agyhártyagyulladásról is szó volt.

Kínzó lassúsággal teltek az órák a kórházban, én pedig megtörtem. Nem értettem, miért én. Miért pont én veszítek el mindenkit, aki fontos számomra.

Az orvos pedig ezt a kétségbeesett pillanatot választotta arra, hogy megjelenjen, de olyan gyászos képpel, hogy megrettentem. A tenyerem a húsomba vájt, véres nyomot hagyva, de az az aprócska fájdalom semmi volt ahhoz a kétségbeeséshez és félelemhez képest, amit abban a másodpercben éreztem. Láttam, ahogy mozog a szája, láttam Yuri és a többiek reakcióját, de nem hallottam, nem értettem, nem fogtam meg semmit. Végül, nagy nehezen összeszedve magam, Layla hangját hallottam meg, közvetlen magam mellől.

- Semmi baj, Sora, hallod? Meg fog gyógyulni!

Megkönnyebbülten hunytam le a szemem, miközben hálaimát mormoltam, de magam sem tudtam, kinek. Az egyetlen dolog, ami érdekelt, az csak Yume volt. Hogy él, hogy jól van. Hogy velem marad.

- Le kellene pihenned - lépett mellém szelíden fogadott bátyám. - Túl sok volt ez neked egyszerre.

- Azt hiszem, igazad van - motyogtam.

- Leon? - pillantott az ezüsthajúra, mire az bólintott, Yuri pedig futólag megölelt és arcon csókolt. - Pihend ki magad, mi majd tartjuk a frontot, aztán szólunk, ha van valami. Szedd össze magad.

- Kösz.

- Mehetünk? - lépett mellém Leon.

Fásultan bólintottam, majd, félig önkívületi állapotban követtem a kocsihoz. Szinte fel sem fogtam, mi történik körülöttem, csak csodálkozva arra figyeltem fel, hogy már a háznál is vagyunk. Megszokásból tettem egyik lábamat a másik után, de amint a nappaliig jutottam, minden megváltozott. Elemi erővel tört rám a fáradtság és a tudat, hogy majdnem elveszítettem az egyetlen testvérem, az egyetlen személyt, aki a valaha létezett családomra emlékeztet. A szoba ridegsége sem nyugtatott meg. Mintha a sötét sarkok valamelyikéből bármelyik pillanatban előléphetett volna a Halál, hogy elragadja tőlem az egyetlen esélyt arra, hogy ne roppanjak össze teljesen, hogy képes legyek talpra állni. A hideg színek, a sötét, a személytelenség, a megkeseredett férfilélek házra kivetített érzelemnélkülisége és az elmúlt órák összes feszültsége kitört belőlem. Félájultan omlottam a kanapéra, miközben felzokogtam. Aztán két kar fonódott a testem köré, én pedig Leon vállába fúrtam az arcom. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, miközben megnyugtatóan simogatta a hátam, én pedig hihetetlenül hálás voltam, miért nem taszít el, mint legutoljára. Megnyugtató volt érezni az arcszeszének jellegzetes illatát, miközben a jól ismert karok ugyanolyan puhasággal öleltek körbe, akárha a trapézon lettünk volna. Hosszú idő után voltam csak képes megnyugodni.

Óvatosan emelte meg az állam, majd mielőtt bármit is képes lehettem volna kiolvasni a tekintetéből, az arcomra hajolt és elkezdte lecsókolni a könnyeimet. Csukott szemmel, remegő tagokkal ültem, mint akibe villám csapott. Holott, csak a felismerés szikrája lobbant fel bennem. Megtaláltam a magyarázatot, amiért annyira hiányoltam, mikor eltűnt. Végre, megértettem, miért vártam, hogy jelt adjon magáról. Nem azért féltettem, nem azért akartam vele lenni, mert a barátom volt. Nem is azért, mert őt is fogadott testvéremként kedveltem. Önző érdekek vezéreltek.

Észrevétlenül, de sikerült beleszeretnem a Halálistenbe…

Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon, a következő pillanatban pedig a számon éreztem a leheletét.

- Sora - súgta gyengéden, futólag összeérintve az ajkainkat. - Alors, c'est assez mon sucré.*

Zavarodottan akartam az arcom újból a testébe temetni, de gyengéden két tenyerébe vette az arcom, aztán fölém hajolva megcsókolt. Pontosan úgy, ahogy akkor, mikor párbajoztunk, mégis teljesen más volt. Sem szenvedély, sem düh nem keveredett a csókba, csak mámorító gyengédség. Megnyitottam az ajkam a nyelvének, teljesen elveszve a forró száj kényeztetésében. Az arcom a tenyerébe simítottam, miközben egy kézzel félve túrtam az ezüstszín tincsekbe. Vészesen fogyott a levegőnk, de egyikünk sem akart elsőként elszakadni a másiktól. Végül, vonakodva, de ő mozdult elsőként, majd még utoljára homlokon csókolt, mielőtt ismét kifürkészhetetlenné nem vált volna a tekintete.

Szó nélkül állt fel és hagyott ott.

__________________________________________________________________________________________

*Alors, c'est assez, mon sucré (fr.) - Na, elég édesem.