Hosszú másodpercekig csak ültem, mint akit fejbe vágtak és nem tudtam mit kezdeni magammal. Aztán lassan, újból megtelt a szemem könnyekkel, amik lassan, csendes patakokként szelték végig az arcom. Lehunytam a szemem és megpróbáltam visszafogni a rám törő érzéseket, de képtelen voltam. A csók, az ölelés, a becéző szavak... annyira jól estek...

Leont akartam. Leon Oswaldot, a híres-hírhedt Halálistent.

Nagy nehezen sikerült csak annyira összeszednem magam, hogy képes legyek felállni, aztán az ajtó felé fordulva fel akartam menni.

Ő állt az ajtóban.

Nem mozdultam, csak védekezően magam köré fontam a karom, miközben figyeltem a szürke tekintetet. Érzelmek játszottak benne, amik ellen harcolt, küzdött, mint egy sebzett vad az életéért. Láttam, hogy bánja, amit tett. Azt is, hogy nem tudja, hogyan tovább. Legalább annyira, ha nem jobban össze volt zavarodva, mint én. A különbség csak annyi volt: míg ő nem tudta hova tenni az érzést, én már rég felismertem. Még ha nem is pont szerelem az, amit ő érez irántam, de egy bizonyos fokú vonzalom, kötődés. Nem söpörheti a szőnyeg alá, nem menekülhet el előle, mert köztünk vibrál. Megfoghatatlan, de érezhető. Két hosszú, ruganyos lépéssel szelte át a kettőnk közötti távolságot, aztán magához szorított, kétségbeesetten, de nem érdekelt a fájdalom. A nyakába temetett arccal felzokogtam, majd a karom a vékony derék köré fontam.

Az idő megállni látszott...

***

Másnap reggel úgy viselkedtünk, mintha mi sem történt volna, de a feszültség nem tűnt el közülünk. Mert az egy dolog volt, hogy más-más okból eldöntöttük, nem akarunk emlékezni az este történtekre, az érzéseket nem lehet eltüntetni egyetlen gondolattal. Sőt, talán sehogy sem. A gyors reggeli után épp volt még annyi időnk, hogy Yume-hoz bemenjünk, beszéljünk Kate-tel, hogy Layla majd megy a gyerekért, aztán mentünk a Színpadhoz.

Hihetetlen elszántsággal és hévvel vetettük bele magunkat a gyakorlásba, mintha a verejtékes munkával képesek lennénk elmosni, eltörölni azokat a hibákat, amiket elkövettünk. Mert be kellett ismernem, hiba volt, hogy viszonoztam a csókját. Ő már nem az a Leon volt, aki annak idején barátként mindig mellettem állt, hanem az a férfi, aki a Színpadhoz került. Folyamatosan, szinte minden percben emlékeztetnem kellett magam erre az aprócska tényre.

A napok teltek, Yume kezdett rendbe jönni, az új műsor pedig teljes siker volt. A közönség tombolt, Kathy és Kalos váltig állította, hogy végre megvan a tűz az előadásunkban, amit hiányoltak.

Egyetlen gond volt csak: én nem így vélekedtem.

Igen, nagyon is jól éreztem, hogy a csók óta valami visszafordíthatatlanul megváltozott köztünk, de annak nem volt köze semmilyen tűzhöz, amiről a többiek beszéltek. Az egész merő fájdalom volt. A tudat, hogy végre, szerelmes vagyok, de egy olyan emberbe aki... tulajdonképpen milyen is? Még azt sem mondhattam volna el magamról, hogy megismertem, mióta vele laktam. Semmivel sem kerültünk közel egymáshoz. Inkább úgy fogalmaztam volna, hogy kerülgettük egymást.

Fogalmam sem volt róla, mit tegyek, mit kellene lépnem ahhoz, hogy végre sikerüljön valahogy előremozdítani a helyzetet. Hogy Leon tegyen valamit, amivel sikerülne tisztáznom, mit is gondol rólam, mit akar tőlem. Nem egyszer megfordult a fejemben az a gondolat is, hogy elköltözök a húgommal, de mindannyiszor elvetettem, több okból is. Először is ott volt a tény, hogy bármennyire is jól kerestem a társulatnál, Leonnak igaza volt: még nem voltam profi, ennél fogva tehát nem kaptam akkora pénz, amiből olyan lakást vagy házat sikerült volna bérelnem, amiben Yume kényelmesen eljátszogathatna, lehetne levegőn. Másodszor pedig ott volt a tény, hogy még mindig reménykedtem a csodában.

Abban, hogy Leonnak sikerül megnyílnia felém, mint legutóbb, hogy ismét sikerül a fagyos álarc mögé látnom.

Nem is sejtettem, milyen váratlan formában fog jönni a segítség...

***

Kellemes, szerdai nap. A nap sütött, én lengtem a trapézon, felszabadultan, megszabadulva minden idegőrlő gondolattól, amikor ajtó kivágódik és éles hang csattan...

- Sora, beszélnünk kell!

Halkan sóhajtottam és leálltam a lendülettel. Úgy néztem az ezüsthajúra, mint akit legszívesebben felnyársalnék, de azonnal megváltozott a tekintetem, mikor láttam, mennyire zaklatott. Elég volt, hogy egy pillanatra zavartan a szemembe nézzen, én pedig azonnal leugrottam a hálóba és felé indultam. Közeledve a férfihoz, egyre jobban remegni kezdett a gyomrom. Tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit be akar jelenteni.

- Mi történt? - álltam meg végül előtte aggodalmasan.

- Kalos hív - felelte, majd úgy elsietett, hogy szinte porzott utána a padló.

Hátra néztem Sarah-ra, aki bólintott, majd újabb sóhajt megeresztve utána siettem. Az ajtónál egy pillanatra megtorpant, majd kinyitva előttem előre engedett, én pedig ott találtam magam Kalossal, Leonnal, Yurival és egy ismeretlen férfival szemben. Magam sem tudtam miért, de az egyetlen dolog, ami abban a pillanatban befurakodott a fejemben az volt, hogy mit akarhat tőlem ennyi férfi. Magas intelligenciámat az is tanúsította, hogy csak akkor esett le, hogy mondanom kellene valamit, mikor Leon óvatosan a hátamra csúsztatta a tenyerét és maga előtt tolva az idegen felé vezetett.

- Dylan McKey - nyújtott kezet, én pedig az ezüsthajú unszolására elfogadtam.

- Sora Naegino.

- Leon ügyvédje - magyarázta Yuri, mikor találkozott a tekintetünk, én pedig a fokozhatatlan értetlenség mintapéldányaként néztem Kalosra.

- Az úr intézi Yume örökbefogadását - felelt Kalos.

- Mindenképp szerettem volna önnel személyesen is találkozni, hogy megbeszélhessük a dolgokat - magyarázta a férfi, elővéve egy adag papírt a táskájából, amit addig a másik kezében fogott, de nekem fel sem tűnt. - Bár, Leon már mindent elmondott, amit tudott, szerettem volna, ha tisztázhatnánk pár dolgot.

- Milyen dolgot? - kerestem közben Leon tekintetét, de ő csak szótanul az ablakhoz sétált és kibámult rajta.

Kalos és Yuri szintén kerülte a tekintetem ezúttal, így nem maradt más választásom, egyszerűen McKey szemébe néztem.

- Mindenek előtt, szeretnék bocsánatot kérni öntől, ha megsérteném valamelyik kérdésemmel, de feltétlenül szükséges feltennem őket. Hány éves?

- Tizennyolc.

- Leon azt mondta, nála lakik pillanatnyilag. Van saját lakása? Albérlet? Valami?

- Nincs - néztem egyre furcsábban az ügyvédre.

- Az… elhunyt szülein kívül vannak rokonai?

- Senki, leszámítva a barátaimat Japánban, de elmagyarázná már, mit akar ezekkel a kérdésekkel?!

- Maga kiskorú.

- He?!

Értelmes megnyilvánulásomra csak felsóhajtott, majd segélykérően nézett Kalosra. Követtem a tekintetét, a főnök pedig fáradtan adta meg magát.

- Itt Amerikában csak akkor vagy felnőtt, ha betöltötted a huszonegyet. Teljesen kiment a fejemből a dolog. Eddig csak azért maradhattál a társulatnál, mert a szüleid megengedték, de most, hogy ők nincsenek...

- El... el kell mennem? - kérdeztem halkan, összeszoruló torokkal.

A kezem ökölbe szorítottam a gondolatra, hogy mindent elveszthetek. Mi a fenét tudnék csinálni otthon? Főleg a húgommal együtt… Nem tudnék munkát keresni, nem értek semmihez, nem tanultam. Nem lenne otthonom. Nem lenne senkim. A húgomat elvennék tőlem...

- Az attól függ.

- Mitől?

- A törvények szerint, mivel betöltötte a tizennyolcat, nem fogadható örökbe, nem kerülhet árvaházba, ezért ezt a lehetőséget kizárhatjuk - felelte McKey, én pedig rá kaptam a tekintetem azonnal. - Azonban, hiába "független" úgymond, a törvények addig nem ismerik el a nagykorúságát, amíg be nem töltötte a huszonegyet, így ne maradt más, mint a házasság. Ha van valaki, aki törvényesen felnőtt, nem tilthatják meg, hogy hozzá menjen. Ha van férj, pénz, ház és minden, ami ahhoz kell, hogy képes legyen ellátni a gyereket, kérvényezheti, hogy nagykorúsítsák.

- Nem értem - szólaltam meg bizonytalanul és a lehető legnagyobb kétségbeeséssel a hangomban. - Nincs olyan férfi, akit ismerek és felségül venne.

- Felvetettem Leonnak...

- Verd ki a fejedből, Dylan! - pördült meg dühödten a Démon, én pedig ijedten rezzentem össze mind a hangjára, mind pedig a tekintetére. - Nem fogom elvenni Sorát!

- Mi? - nyikkantam.

- Az istenért, Oswald! Nem kell igazinak lennie a házasságnak, te is halottad! - szólalt meg végre Yuri is, de képtelen voltam elhinni, hogy pont ezt mondta. - Elég, ha egy évig játszod a szerepet, aztán elváltok.

- Ennyire hülye vagy, Killian, hogy nem érted meg? Nem! Nem és nem! Semmiképp!

- Leon! - dörrent Kalos hangja is. - Te vagy az egyetlen, aki segíthet Során. Nyilván megérted, hogy én szóba sem jöhetek, mivel Sarah élve felboncolna, nem beszélve Layláról, aki Yurit gyilkolná meg. Maradsz te.

- És mi van a kis szőkével?! - emelte fel jobban a hangját Leon. - Robbinsszal?!

- Ken még nem töltötte be a huszonegyet - felelte halálos nyugalommal az ügyvéd.

Csend ereszkedett a szobára. Feszült, fojtogató csend. Én pedig ott álltam a mérges férfiak csoportjának központjában, minden ízemben remegve és nem bírtam kinyögni semmit. Meg voltam győződve róla, hogy mindannyian megőrültek. Ugyanakkor... a gondolatra, hogy Leon ennyire elutasítja a gondolatot, hogy elvegyen rosszul esett. Furcsa, éles fájdalom nyilallt a szívembe attól a gondolattól, hogy ennyire eltaszít. És nem értettem.

Nem bírtam felfogni, miért viselkedik ennyire másként, ennyire elutasítóan, ennyire... szívtelenül. Aztán eszembe jutott.

Ő a Halálisten. A rideg, a kegyetlen, a szívtelen. Természetes, hogy nem érdekli, mi van velem...

Én azonban egyre csak azt a Leont láttam magam előtt, aki imádta a húgát. Aki majdnem beleőrült a fájdalomba, hogy elveszítette. Aki siratta, aki bármit megtett volna azért, hogy teljesítse az álmát...

És megörtént.

- A Nyilas kilépett a ködből - jelent meg előttem Fantom, mintegy igazolva a lelkemben körvonalazódó tervet. - Új ösvényre lépett, hogy eljusson a Skorpióhoz és kisegítse őt is a vakságból. De a Skorpió makacs. Talán túlságosan is. Nem biztos, hogy a Nyilas fénye eljut hozzá és elég lesz neki a kijutáshoz. Megeshet, hogy ezúttal túlságosan is nagy fába vágod a fejszéd, Kaleido Sztár...

- Tartozol nekem - szólaltam meg halk, remegő hangon, le nem véve a tekintetem a láthatóan ledöbbent Leonról.

- Mégis miről beszélsz?

- Sophieról. Megígérted neki, hogy teljesíted az álmát, én pedig segítettem - minél többet mondtam, annál inkább féltem. A reakciójától, hogy minden balul fog elsülni... de ő volt az egyetlen reményem. - Kérlek, Leon!

- Te teljesen meg vagy hibbanva?! - fakadt ki látszólag dühösen, én mégis észrevettem a villanást a szemében.

Leon Oswald... a Halálisten... az ezüsthajú Démon... félt.

- Leon, kérlek - súgtam, immár meg sem próbálva visszatartani a könnyeimet, amik végigcikáztak az arcomon, de ő elfordult. Yuri pillantásából láttam, legszívesebben megfojtaná, de én tudtam, láttam rajta, hogy fél. Nem tudtam mitől, de úgy tűnt, a helyzet túlnőtt rajta. Mikor fogadott bátyám át akart ölelni, ügyesen mozdulva kitértem az érintése elől és meg sem álltam, amíg Leon mögé nem kerültem. - Leon... már csak a húgom maradt nekem. Ha nem veszel el, elveszik tőlem, ezt még én is tudom. Kérlek! Esküszöm, megteszek bármit, csak kérlek... Segíts! Én csak a húgomat akarom.

Hallottam, ahogy franciául szitkozódik, majd megpördült, Dylanhez trappolt, kikapta a kezéből a papírokat és aláírta.

Aztán rám nézett.

A szürke tekintetből megint nem lehetett kiolvasni semmit, de a hangja, ahogy ridegen megszólalt, szinte vágott.

- Csakis azért teszem, mert segítettél.

Megkönnyebbülten engedtem ki a benntartott levegőt, majd a többiekkel nem törődve, egyszerűen a nyakába ugrottam.

- Köszönöm, Démonom.