Megkönnyebbülten engedtem ki a benntartott levegőt, majd a többiekkel nem törődve, egyszerűen a nyakába ugrottam.

- Köszönöm, Démonom.

Már az első pillanatban éreztem, hogy megmerevedik, az egyetlen szerencsém az volt, hogy senki más nem hallotta kettőnkön kívül a bakit. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor, bár nem viszonozta az ölelést, valami mégis morgott a nem létező bajsza alatt, ami kísértetiesen hasonlított egy bizonytalan: "Nincs mit... Angyal" -hoz. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik, de próbálva visszafogni magam, gyorsan elengedtem és minden további nélkül kirohantam. Még hallottam, ahogy Yuri elnézést kér, aztán a sietős lépteket, ahogy követ, de egészen addig nem állított meg, amíg ki nem értünk a szabadba.

A korlátnak támaszkodtam és úgy ziháltam, mint aki lefutotta a maratoni távot. Pedig jó kondícióban voltam. A távolság sem volt annyira nagy. Azonban az a bizonytalan mondat és a pár perc, amit a főnök irodájában töltöttem, határozottan felkavart.

Yuri ölelésébe simultam, miközben olyan hülyeségekkel próbált nyugtatni, hogy minden rendben lesz Yuméval, meg hogy csak látszatházasság lesz és a többi.

A baj csak az volt, hogy nem értette, miért reszketek. Igen, féltem attól is, hogy a húgom elveszítem, a legnagyobb problémám viszont minden kétséget kizárólag egy francia, egykilencvenkettő magas, ezüsthajú és kétségbeejtően szürke szemű pasas volt, aki a lelkem mélyén valami olyat bolygatott meg, amit talán nem kellett volna. Oda sem figyelve Yuri szóáradatára, kétségbeesetten próbáltam visszaszerezni az uralmat magam fölött, ami sehogy sem akaródzott sikerülni.

Nem értettem, miért van rám ilyen és ekkora hatással. Nem értettem, mit látok benne. Mindenki más csak azt látja, ami az álarca: a Halálistent, a kegyetlen artistát, aki bárkit képes egy kézlegyintéssel elintézni, ha olyan kedve van. És hiába, hogy láttam már, mi van az álarc alatt, nem lehettem benne teljesen biztos, hogy az az "igazi" énje vajon tényleg él-e még. Megeshet, hogy az eltelt néhány napban az a rideg Démon végleges győzelmet aratott felette...

***

Ha az elkövetkező napokra a forgalmas, kellemetlen és borzalmas jelzőket aggatom, még az is enyhe kifejezés volt. Kalos, mint főnök és főokos, nem törődve azzal, hogy mindannyian (értve ezalatt: Yurit, Laylát, Leont, Dylant és magamat) elleneztük minden ötletét, valahogy mégis sikerült rávennie (pontosabban, rákényszeríteni) minket, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy ő akarta. A dolgok vége pedig egy hivatalos, nyílt sajtótájékoztató lett, ahol nem volt más mellettem csak a két, végletekig makacs férfi, plusz a kellemetlenkedő felettes.

Azt hiszem, tulajdonképpen már meg sem lepődtem azon, hogy alig ültünk le és kezdett el beszélni Kalos, Yuri és Leon máris gyilkos tekintettel méregették egymást a két oldalamról. Szinte ösztönösen éreztem meg, hogy ismét történt köztük valami és fogadni mertem volna rá, hogy semmiképp nem mondanák el nekem. Aztán nagy nehezen eljutott a tudatomig Kalos mondókája.

- ... továbbá, szeretnénk bejelenteni, hogy az elkövetkező időszakban a Kaleido Színpad összeállítása kicsit megváltozik - halk moraj futott végig az újságírók között, én pedig felsóhajtottam. Kezdődik. - A következő előadás, a Csipkerózsika lesz, a főszerepekben pedig May Wong, illetve Yuri Killian lesz látható, továbbá egy vendég előadó, aki a Cirque de France-tól. Amint megérkezik, újabb sajtótájékoztatót tartunk és bemutatjuk a hölgyet.

- Mr Eido! - jelentkezett azonnal egy túlbuzgó újságíró. - Miss Naegino és Mr Oswald elhagyja a Színpadot?

- Nem, maradnak, de ők teljesen el lesznek foglalva azzal, hogy felkészüljenek a Legendás Manőverre és megszervezzék az esküvőjüket.

A pillanatnyi, döbbent csöndben még azt is meg lehetett volna hallani, ha egy tollpihe a földre esik, de helyette csak Leon halk felszisszenését és Yuri halk horkantását hallottam. Egy másodpercre lehunytam a szemem, mikor pedig kinyitottam, a káosz elszabadult. Az újságírók egyszerre akartak kérdéseket feltenni, én pedig teljesen úgy éreztem magam, mintha állatkertben lennék. Hiénák és keselyűk egyenlő újságírók, oroszlán egyenlő Yuri, párduc egyenlő Leon. Istenigazából két, olyan állatok lettek volna ők, akik rühellik egymást, de abban a pillanatban nem jutott szembe semmi. Alig futott át a félholt gondolat a fejemen, máris éreztem a kezét az enyémen.

Aztán már nem volt értelmes gondolatom.

Valahogy az ujjamra ügyetlenkedte a hihetetlen méretű fehérarany eljegyzési gyűrűt, aminek a közepén egy borzalmasan nagy gyémánt volt, aztán még épp sikerült elkapnom a kihívó pillantást, amit Yurira vetett, majd hirtelen állva találtam magam, a derekam köré fonódó karokkal, szempillantásnyi idő múlva pedig egy puha szájjal az enyémen.

Gondolkodás nélkül ragadtam meg a vállát, ahogy a lábam félelmetesen megremegett alattam, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy összeesek és csúnyán felsülök a fotósok és egyéb aljas és pénzhajhász egyének között. Az ujjai szinte a derekamba martak, így akaratlanul nyitottam ki a szemem. Az ajka kegyetlen gyengédséggel csókolt, a szeme pedig még a jégnél is hidegebb volt, én mégis viszonoztam a csókot, a körmeim a vállába mélyesztve.

A vakuk villogtak, a fotósok kérdeztek, Kalos és Yuri próbálták fékezni őket, mi pedig álltunk a tömeg előtt, látszólag boldogan, de csata dúlt köztünk. Pontosabban a csata köztem és a Halálisten között folyt. Abban a pillanatban fogadtam meg: nem adom neki. Az esküvő és a házasság tökéletes lesz arra, hogy kibújtassam a szöget a zsákból, miért tűnt el és miért viselkedik másként. Amit pedig a fejembe vettem... azt mindig megvalósítottam...

Most is menni fog!

***

Egy nap sem telt bele, az újságok máris rólunk, az "álompárról" cikkeztek, nem tehettük ki a lábunkat a házból anélkül, hogy ne követték volna paparazzik minden mozdulatunkat. A gyűrű pedig ott csillogott az ujjamon, amíg a Színpadnál le nem vettem, majd a kocsiban vissza nem vettem újból.

Árulónak éreztem magam.

Miért?

Mert Mia, Anna és a többiek gratuláltak, viccelődtek, sőt még Ken is képes volt az "ösztönzésünkre" bevallani a kapcsolatát Miával. Boldogok voltak, mert boldognak hittek. Mert nem tudták, hogy az egész csak egy előre kitervelt cirkuszi bohózat.

Az egyetlen mentsváram Layla volt. Nevetve osztotta meg velem minden este, mit művelt a húgom és ábrándozva mesélte, mennyire várja már, hogy az ő gyerekük megszülessen. A Leon-házasság-témát gondosan kerültünk, elég volt így is folyamatosan Kathyt hallgatnom.

Hogy ő hogy került a képbe?

Kalos kérésére ő intézte az esküvőt, akár egy színdarabot.

Egyetlen dolog volt, ami megnyugtatott: az intimitás "engedélyezve" lett a főnök által. Az esküvő szigorúan szűk körűre lett tervezve, csak a társulatból hívtunk meg néhány embert.

És minden olajozottan ment.

Egészen addig, amíg el nem jött az esküvő.

***

Leon Oswaldról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy kedves.

Vagy türelmes.

Vagy udvarias.

Vagy megfontolt...

Ennek ellenére egy fél éjszaka alatt képes volt meggyőzni róla, hogy márpedig ez nem feltétlenül igaz. A Démon igenis tud türelmes, kedves, udvarias és megfontolt, sőt számító is lenni. Ha épp nem akarja. És ő nem akarta. Elhitette velem, hogy szívtelen, de azzal még ő sem számolt, hogy milyen hatása van a gyöngyöző, mézszínű italnak, amit pezsgőnek hívnak. Leon Oswald pedig rácáfolt arra, miszerint borban az igazság. A pezsgőben is benne van, nem beszélve arról, hogy az alkohol öl és helyett reményt ad, butítás helyet okosabbá tesz... de ugyanúgy nyomorba dönt.

Minden ott kezdődött, hogy a szereposztás és az újabb sajtótájékoztató után sikerült megszervezni és véglegesíteni az esküvő dátumát, ami azt jelentette, hogy rohamtempóban kellett készülnünk, megvenni a ruhát és a többit. Bevallom: sosem ilyennek terveztem az esküvőt. A tradicionális kimonó helyett egy csodaszép, de annál egyszerűbb fehér selyemálmot sikerült beszereznem. A fátyolról, attól való félelmemben, hogy neki fogok menni valaminek, lemondtam, Leonon és Yurin pedig tökéletesen láttam, hogy helyeslik. Így hát el is érkeztünk az egyes számú problémához.

Az ügyvéddel való beszélgetés óta a két férfi viszonya jól láthatóan, no, nem igazán megromlott, de feszültebb lett. Nem volt ajánlatos a közelükben lenni, ha két méternél kisebb távra kerültek egymástól, ugyanis a levegő megtelt akkora feszültséggel, hogy az ember akaratlanul is ideges és ingerlékeny lett. Talán, ez volt az oka annak, hogy mindenki, még a Főnix is kerülte őket. Egyedüli emberként én álltam folyamatosan közöttük.

A nap úgy kezdődött, ahogy az esküvőknél szokás: izgatott készülődés, mindenki fel-alá rohangált, hogy minden kész legyen és siethessünk az anyakönyvvezetőhöz.

Kettes számú probléma: templom. Dylan ugyanis váltig állította, hogy csak akkor lesz igazán hiteles a házasság, ha templomban is megesküszünk. Ezzel tulajdonképpen semmi baj nem lett volna, mivel mind Leon, mind pedig én (mily meglepetés...) római katolikus neveltetésben részesültünk. Ám, az Ezüsthajú nem ment ebbe már bele, én pedig, bármennyire is fájt, nem erőltettem.

Szóval, mindenki sietett, tudván, hogy az újságírók és fotósok már várnak ránk a ház előtt és az anyakönyvvezetőnél, ahol jelen lehetnek a "szertartáson", mivel az esküvő utáni parti Leon házába lett megszervezve, hogy tényleg csak a barátokat hívjuk meg. Nagy nehezen, de Layla és Sarah segítségével sikerült elkészülnöm. A hajam egyenesen omlott a vállamra, amit tökéletesen fedetlenül hagyott a pánt nélküli ruha. Egyetlen, vékony aranylánc függött a nyakamba, amit még a vér szerinti szüleimtől örököltem, a kezemen pedig ott fénylett a brillköves gyűrű. Bár, a magassarkúval meggyűlt a bajom, ahogy a harisnyával is, mivel mindkettőt ritkán hordtam, ennek ellenére sikerült időre felöltözni. Layla bátorítóan mosolygott, ahogy beültem Kalos és Sarah mellé a kocsiba.

Szó, mi szó eléggé ideges voltam, ennek ellenére vagy pont ezért, de tisztán láthatóan elvörösödtem Yuri elismerő tekintetétől, mikor megpillantottam. Ez a zavar azonban megkétszereződött, mikor Leon pillantását elkaptam. Valami hihetetlen sóvárgással mért végig, aztán újból visszaöltötte a ridegség álarcát, bennem mégis remény ébredt.

Probléma, hármas számú: Leon. Már mikor óvatosan a kezébe csúsztattam az enyém és elkezdődött a szokásos holtomiglan-holtodiglan szöveg, éreztem, hogy feszült. Folyamatosan Yuri felé pillantgatott, mivel azonban feltűnő lett volna a szőkeségre néznem, nem láthattam, hogy ő hogy reagált.

A hivatalos esküvő lefutott, a fotósok kaptak egy-egy fotót kettőnkről, amikor egy pillanatra a Démon megtorpant és támadást indított az ajkam ellen.

Yuri azonnal közbe lépett, mi pedig beültünk a kocsiba és szótlanul tettük meg az utat a házig. Elgondolkodva forgattam az ujjamon a szintén fehéraranyból készült karikagyűrűt, miközben a férjem a volán mögött ült.

A férjem.

Olyan furcsa volt belegondolni, hogy tulajdonképpen, bármennyire is nem akartuk, mégis összetartoztunk immár, még ha csak papíron is.

Alig szálltunk ki a kocsiból, Kalos máris lerohanta Leont, a lányok pedig engem, így elváltak útjaink, én pedig boldogan hallgattam Rosetta csacsogását a saját, képzeletbeli esküvőjéről. Aztán hirtelen, a semmiből megjelent Leon és átkarolva a derekam állta a kérdésözönt, amit a többiek zúdítottak rá. Türelmesen, érzelemmentesen válaszolt, ahogy szokott, mégis volt valami furcsa rajta. Fürkészve figyeltem az arcát, de mikor órákkal később sem voltam képes semmire sem rájönni és egyszerűen kikészültem már a cipőtől is, a vendégek pedig elkezdtek hazaindulni, Leon vezénylete alatt, besiettem a nappaliba és gondolkodás nélkül ledobtam magamról a fránya cipőt, miközben elgondolkodva dörzsöltem a fájó bokám. Yume kis mózeskosárban aludt a kanapén, ahol Layla hagyta. Hosszú napok után végre először volt rá időm, hogy foglalkozzak vele és azonnal megsimogattam a puha kis arcot.

Halk neszt hallottam a hátam mögül és megpillantottam Leont, aki furcsán méregetett minket, miközben a tolóajtó keretének dőlve állt. Annyira... elérhetőnek tűnt ott. Az ezüstös sörényt szabadon lebegtette a könnyű esti, nyári szellő, a fekete öltöny pedig észvesztően állt rajta. Hanyag, mégis elegáns volt, a testtartása is és maga a férfi is.

A tekintete azonban ugyanolyan fájdalmasan sebezhető volt, mint mikor akkor, régen elrántott a kocsi elől...

Megilletődve figyeltem, ahogy kissé bizonytalan léptekkel elindult felénk, majd ahelyett, hogy hozzánk jött volna, elindult a lépcső felé.

- Leon!

Magam sem tudtam volna megmondani, miért szóltam utána, de a fáradtan felvont szemöldök kissé észhez térített, hogy igenis, most a Halálistenről van szó, még ha kicsit becsípett állapotában is.

- Köszönöm. Ha nem segítesz, a húgom...

- Pont olyan vagy, mint Sophie.

A halk mondat belém fojtotta a szót és csak bambán bámultam. Mi a fenét akarsz ezzel, Leon?

- Attól félek, nem értelek - feleltem.

- Pont olyan vagy, mint Sophie - ismételte meg, immár a kertre nézve, gondosan kerülve a tekintetem. - Ahogy a húgoddal bánsz, mintha őt látnám magam előtt. Ő is legalább ekkora szeretettel gondoskodott rólam, még akkor is, mikor tudta, hogy idegesít. Aztán elment. Yuri elvette tőlem. Ezért is segítettem. Szereted a húgod, ahogy én szerettem Sophiet.

- Hogy érted, hogy azért is segítettél? - kérdeztem óvatosan.

- Lényegtelen - rázta meg hirtelen a fejét, mint aki álomból ébred, majd újból a lépcső felé vette az irányt, én azonban gondolkodás nélkül felpattantam és utána sietve megragadtam a karját. Magam felé fordítottam. - Hagyj, Sora.

- Nem! Igenis lényeges, hogy miért segítettél.

- Tényleg nem veszed észre?! - horkant fel gúnyosan. - Kedvellek, Sora. Jobban, mint eddig bárkit, mert te vagy az igazi partnerem a trapézon. Te vagy az első, akit igazán érdekelt mi van velem.

- Most is érdekel, Leon - fordítottam óvatosan magam felé a fejét, de látva a megtört ködszürke tekintetet, az ajkamba haraptam. - Mi a baj?

- Te.

- Én?!

- Te vagy életem legnagyobb problémája, Sora Naegino - Óráknak tűnő másodpercekig meredtem rá, értetlenül, zavartan, miközben egy addig sosem látott kifejezés tűnt fel a szemében, amit nem tudtam hová tenni. - Ne nézz így rám!

- Miért, hogy nézek?! - rezzentem össze a nyers hangtól.

- Vágyódva. Ártatlanul. Elbűvölően.

Állj! Ki ez a férfi előttem? - futott át az agyamon. Kétségtelenül úgy néz ki, mint Leon Oswald, de... de ő sosem mondana ilyet nekem. Nem igaz....? A következő pillanatban azonban már gondolkodni sem tudtam, ahogy fölém hajolt és megcsókolt. Éreztem, ahogy az erős test megremeg, ahogy a mellkasára tettem a kezem, de szinte abban a pillanatban el is eresztett, mintha megégette volna magát.

- Leon...?

- Soha többé - simított végig az arcomon. - Soha többé ne nézz így és ne tedd ezt, hallod? Ne játssz velem, kislány.

- Hisz te játszol velem! - csattantam fel.

Szórakozottan rázta meg a fejét.

- Ha a magánéletemről van szó, sosem játszok nőkkel, ezt jobb, ha megjegyzed. Fontos vagy nekem, úgyhogy nem akarok semmi hülyeséget elkövetni, márpedig ha így nézel rám, csak ostobaságra ösztönzöl. Amúgy is, csak játszadozni akarsz. Kipuhatolni, meddig ér a Halálisten keze fölöttem, de ne rajtam próbálgasd a vonzerőd. Yuri már elvett valakit, aki fontos tőlem, nem akarom, hogy megint így legyen.

- A fene essen beléd, hogy kerül ide Yuri? - nyögtem fel elkeseredetten.

Leon pedig elmosolyodott. Először azóta, mióta újból visszatért.

- Yuri és Kalos sok olyan dolgot tud rólam, amit még el sem tudnál képzelni amiatt a jólelked miatt. Tudom, mit szeretnél kicsi lány, de nem fog menni. Egy Démont senki sem tud megszelídíteni, főleg nem egy olyan Angyal, amilyen te vagy. Túl tiszta vagy hozzám. Verj ki a fejedből minden butaságot és hagyj nekem békét. Aludj jól - nyomott puszit a homlokomra, majd az ajka futólag még érintette az enyémet, mielőtt visszahúzódott volna újból.

Kacsázó léptekkel megindult felfelé, engem pedig otthagyott a csapongó gondolataimmal és azzal a reménnyel a szívemben, hogy talán... talán mégis van rá remény, hogy valamit érezzen irántam. Fáradtan lehuppantam Yume mellé, majd puszit nyomtam a puha hajacskájára. Mire felnéztem, egy csillogó barna tekintettel találtam szembe magam és egy mosolygó arcocskával.