A nászéjszaka messze nem úgy telt, ahogy terveztem. Igazából, semmi olyat nem terveztem, bár megfordult az agyamban, de azonnal el is vetettem. Főleg azok után, amit Leon mondott. És ismételten ott kötöttem ki, ahol nem akartam. Miután sikerült leoperálnom magamról a menyasszonyi ruhát, gyorsan pizsamába bújtam és visszacaplattam a nappaliba. Yume édesen aludt a karomban, de tudtam, nemsokára követelni fogja a tejadagját, ahogy azt egy ő korabeli gyerek szokta. Az előttünk álló hosszú és kemény napokra gondoltam, nem bírva kiverni a fejemből azt az arckifejezést, ahogy Leon nézett rám.

Olyan vagy, mint Sophie.                                                                                                                  

Nem értettem, miért hasonlított a húgához. Tulajdonképpen, a legutolsó megnyilatkozása után már kénytelen voltam bevallani: az egész pasast nem értem.

Ahogy saját magamat sem.

Pár perc múlva nem bírtam tovább és miután Yumet letettem a szobámban, bár tudtam, hogy nem kellene, hogy hülyeség, amit teszek, utána mentem. Maga elé meredve ült az ágy szélén, láthatólag nem épp a legjobb lelkiállapotban.

- Nem értelek - szólaltam meg halkan, mire megrezzent és felém kapta a tekintetét. - Azt mondod, fontos vagyok neked. Ha ez így van, az nyilván nem az utóbbi időben alakult ki, mivel… fogalmazzunk úgy, nem voltál épp a legkedvesebb.

- Mintha lettem volna valamikor is kedves - horkant fel nem is kis öngúnnyal.

- Azelőtt nem voltál ilyen - ellenkeztem. - Mielőtt elmentél volna a társulattól, meg mertem volna esküdni, hogy barátok voltunk vagy valami hasonló.

Nem reagált. A tekintetét fogva tartotta Sophie képe, alig karnyújtásnyira tőle. Én pedig nem mertem megmozdulni. Messziről sütött róla az a fajta védtelenség, amit pont belőle sosem néztem volna ki. Nem az a Leon ült ott, akit ismertem, de nem is a Halálisten. Ő az igazi Leon Oswald volt, aki elveszítette a húgát, aki legalább olyan sebezhető, mint én vagy bárki más. A felismerés megdöbbentett, miközben a némaság egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt.

Újból megszólaltam.

- Miért mentél el akkor?

Megrezdült, de nem fordult felém és konokul hallgatott tovább.

- Miattam?

A keze ökölbe szorult, az ujjpercei elfehéredtek. Haladunk. Ha nem is reagál, de legalább figyel. A testbeszéde pedig mindent elárul.

- Esküszöm, hogy meg akarlak érteni, de képtelen vagyok kiigazodni rajtad. Mi volt az az előbb? Ha fontos vagyok, miért mentél el? Miért hagytál itt?

- Ezt nem értheted, Sora.

- Akkor magyarázd meg, a fenébe is - guggoltam le szembe vele, de nem mozdult. - Nézz rám!

Lassan, szaggatottan fordította felém az arcát, én pedig mélyen a szemébe néztem volna, ha tudtam volna. Képtelen voltam rá. Az ezüstszín szemek nem csillogtak, a fényük megtört, a tekintet ködös volt… Nem a Démon, hanem a halandó nézett rám. Üresen, kiégetten. Fájdalommal telve.

- Hiába magyaráznám, úgysem értenéd.

- Legalább próbáld meg. Kérlek!

Újabb csend. A tekintete az enyémbe kapcsolódik lagymatagon, de olyan, minta elnézne a fejem mellett. Nem fog meg, bármennyire is próbál kapaszkodni. Néz, de nem lát. Az érzelmei és a kétségei - amikről mellesleg fogalmam sem volt, honnét jöttek - elvették a látását, hogy vak legyen mindenre, ami jó, amire szüksége van. Akár egy bukott angyal, akiből merő véletlenségből lett a kegyetlen Démon.

És ez talán így is volt.

Felültem mellé az ágyra, ő pedig tovább bámult a semmibe, még mindig ökölbe szorított kézzel, íjként feszülő testtel. Az izmai pattanásig feszültek voltak, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felugorhasson és pár hosszú, ruganyos lépéssel kirohanhasson a világból.

Óvatosan tettem a kezem az övére, érezve, ahogy megmerevedik az egész teste. Pedig csak egyetlen, apró mozdulat volt. Támogató gesztus. Hogy érezzen. Hogy tudja, mellette vagyok. A szeme se rebbent, csak bámult az éjszakai sötétbe, ki az ablakon, egyre távolabb szálló gondolatokkal. Az eszem azt súgta, értelmetlen, amit teszek, mert sosem lesz eredménye. A lelkem ágált az eszem ellen és sikítva bíztatott, hogy tegyem meg, hogy hozzam vissza, ne hagyjam, hogy a saját Démonai a pusztulásba taszítsák, ahogy régen.

- Tudom, hogy csak So… a húgod miatt vettél el - szuggeráltam kitartóan a tekintetemmel, hogy akárcsak egy pillanatra is, de rám figyeljen. - De ez nem jelenti, azt, hogy nincs közünk egymáshoz! - Mintha maga a házasság nem lenne, kapcsolat, bah! Ez az, Sora, csak így tovább. Ennél nagyobb ökörséget sem mondhattál volna, gratulálok. Tapsot neked. - Mikor visszajöttél, nekem még mindig ugyanaz voltál, aki elment. Egy barát. Barát, akire szükségem lett volna, de eltűnt és nem adott jelet magáról. Iszonyúan dühös voltam. Igen, elismerem, hogy nem voltál kedves, de mellettem voltál, mikor a családom szétesett. Itt vagyok neked. A barátod vagyok.

Megszorítottam a kezét, de semmi. A szürke, esőt idéző tekintetben nem mozdult a lélektükör. Csendes volt és sima, akár a vízfelszín, mikor nyugodt. És furcsán tompa, amit a pezsgőnek tudtam be. Sóhajtva akartam felállni, mikor megmozdult a keze, én pedig még a mozdulat előtt megálltam.

Összefűzte az ujjainkat, még mindig konokul kifelé bámulva, de én csak azt figyeltem, ahogy a hatalmas kézben szinte eltűnik az enyém és éreztem, hogy a szívem átmelegszik. Az első lépés megvolt.

Yume felsírt a szobámba, én pedig még egyszer megszorítva az erős kezet, elengedtem és elsietettem.

***

Másnap már korán fent voltam, aztán miután a kicsit megetettem, azonnal feltettem egy adag kávét, egy pohárba vizet öntöttem és mellé raktam egy aszpirint. Gyorsan összeütöttem egy rántottát is, mint mindig, majd leülve az asztalhoz, vártam. Nem sokkal később tétova lépteket hallottam, aztán egy igencsak megviselt Oswald lépett a konyhába, a fejét fogva, megtorpanva, amint megpillantott.

- Aszpirin és kávé - intettem a fejemmel a konyhapult felé. - Azt hiszem, jót fog tenni.

- Kösz - motyogta elhalóan, én pedig belemosolyogtam a baracklevembe, ahogy eltámolygott az említett dolgokig. Ezt az oldalát sem láttam még, gondolkodtam el magamban. A másnapos Démon, aki már cseppet sem beszél olyan választékosan. Bár, ez csak egy szó volt… Egyetlen hajtásra tűntette el a vizet és a pirulát, majd nyúlt a kávéért, amit szitkozódva le is tett. Talán említenem kellett volna, hogy forró… - Mi ilyen vicces? - mordult rám, mire azonnal abbahagytam a kuncogást.

- Semmi - meredtem rá a lehető legártatlanabbul.

- Na, persze - horkant fel.

Cseppet sem elegánsan lehuppant mellém, maga elé húzva a reggelit és azonnal nekilátott. Azt már valamivel kultúráltabb módon, mint a székbe való beesést.

- Jó étvágyat - mosolyogtam, de csak morgás volt a válasz.

Egy ideig csak a villa csörömpölése és a kint éneklő madarak zaja törte meg a csendet, aztán hirtelen megállt a keze a levegőben, majd turkálni kezdte az ételt. Szinte magam előtt láttam, ahogy lepergeti a tegnapi eseményeket, gondolatban átkozva magát minden percét, végül rám emelte a tekintetét. Semmivel sem volt fénylőbb és boldogabb, mint az éjszaka, de már legalább kis élet volt benne. Talán mintha reményt láttam volna megcsillanni benne…?

- Sora, ami az este történt…

- Nem fogom elfelejteni - vágtam a szavába, mire felvonta a szemöldökét. - Komolyan gondoltam minden egyes szót, Leon. A kis agymosásod pedig nem térít el attól, amit eredetileg is akartam. Márpedig még mindig ugyanazt a férfit akarom, aki elhagyta a Kaleido Színpadot, aki élvezni tudta az előadásokat és néha mosolygott is. - A férfit, akibe beleszerettem. - Barátok vagyunk, még ha nem is ismered el és én igenis melletted vagyok.

Furcsán döbbenten figyelt, ahogy kiiszom a maradék üdítőt is, majd felállva megfogtam a babacuccokkal teli táskát és a karomba véve Yumet és kifelé menet megálltam mellette. Egyetlen pillanatig hezitáltam csak, aztán puszit nyomtam az arcára.

- Elmentük Laylához, majd jövünk.

Mosolyogva fordultam ki a konyhából.