Valamivel több, mint háromnegyed óra múlva már döbbenten álltam egy kórházi szobában, Layla ágya mellett, közvetlen az épp összeesni készülő, de halálosan megkönnyebbült Yuri bal oldalán, míg egy pici, rózsaszín csomagba bugyolált, apró kis jövevény az ismerős kék szemekkel és a szőke kis pihével a fejével álmosan felém fordulva ásított egyet. Csak néztem, hogy a pár mennyire boldog, de fel sem fogtam, mit magyaráznak. Az egész annyira… furcsa volt. Mögöttem Leon állt, megtartva a három lépés távolságot tőlünk, miközben én azzal a hülye agyammal emésztettem magam. Yuri és Layla maga volt a tökéletes pár, főleg most, hogy a kicsi is megszületett; én pedig hiába tartottam a karomban a húgomat, borzalmas hiányérzetem volt. Ahogy a szőke a felesége karja fölé hajolt és apró puszit nyomott az újonnan érkezett feje búbjára, végre képes voltam megérteni.

Már tudtam, mi hiányzik nekem.

Minden…

Kettejük rendelkezett mindennel, ami nekem nincs: család, szerelem, szeretet, az otthon melege… boldogság. Irigyeltem őket azért, amilyük van, bár tudtam, nem szép tőlem. De ők boldogok voltak. Én nem.

- Hogy… micsoda?!

 Leon döbbent hangja rántott vissza a földre a gondolataim közül, így azonnal a döbbent férfira fókuszáltam, aki viszont az ágy felé meredt, én pedig követtem a tekintetét. A Főnix és a párja kissé megszeppenve pillantottak egymásra, majd Layla a lehető legnagyobb nyugalommal megismételte, amit előzőleg mondott.

- Szeretnénk Sophienak nevezni a kicsit, ha megengeded.

És Leon - hagyta…

***

A reggeli kis incidensnek nem igazán nevezhető, mégis fontos és meglepő kórházi dolgok után valami megváltozott. Meg nem tudtam volna mondani, mi az, de éreztem a zsigereimben, hogy a hangulat négyünk között más lett. Azt sem tudtam megállapítani, hogy jó vagy épp rossz irányba mozdult. Mindenesetre Leon gyakorolt, én gyakoroltam és vártuk a többiekkel együtt, hogy délben megérkezzen az artista, aki ideiglenesen helyettesíteni fog a színpadon. Mikor Kalos végül megjelent az illetővel, tisztán hallottam, ahogy a mellettem talpra érkező Leon felszisszen; felé fordulta pedig ismét láttam a gyilkos dühöt a szemében. Már meg sem tudtam igazán lepődni, amikor a másikra pillantva ugyanazt az érzést láttam visszacsillanni a kegyetlen zöld szemekben. A tekintetem a kórházból kipaterolt Yurira vándorolt… és kirázott a hideg. A máskor barátságos kék szemek ugyanúgy szikráztak, azonban Leon irányába, én pedig lassan összeraktam a mozaikot, hogy a két férfi között újonnan kialakult ellenségeskedés okát fogom rövid időn belül megtudni.

A francia Démonnal egyszerre indultunk meg a kis csoportosulás felé, mire a nő immár rám fordította tekintetét. Nyíltan mért végig, mintha valami piaci portéka lettem volna, aztán gúnyos mosolyt villantott rám. A tekintete azt üzente: Nem leszünk jóban. Kalosra függesztettem a tekintetem, a többiekkel egyetemben.

- Emberek, had mutassam be Jacquline Bouqet-et - kezdett bele a főnök. - Ő fogja ideiglenesen helyettesíteni Sorát, amíg ő és Leon a Legendás Manőverre fognak készülni.

- Vagy esetleg tovább is - tette hozzá a bő pimaszul.

- Sosem fogod átvenni a helyét - szisszent fel Leon.

- Nocsak, te még élsz, Halálisten? - színtiszta gúnytól és gonoszságtól csöpögött a hangja, ahogy a mellettem állóra nézett, akárha csak valami élősködő lenne. Fél perc alatt sikerült dühbe gurítania. - Azt hittem, már szerencsésen belepusztultál a hibáid következményeként fellépő lelkiismeret furdalásba. Jaj, elnézést. Neked nincsen sem lelkiismereted, sem hibáid. Te magad vagy a törvény.

- Fékezd a nyelved, vagy…

- Elég!

Yuri éles hangja vágta el a pillanatok alatt kibontakozni készülő vitát, közelebb lépve a nőhöz, mintha védené, én pedig ösztönösen követve a példáját, közvetlen Leon mellé húzódtam és átkaroltam a derekát. A Démon úgy szorította meg a vállam, mintha legalábbis egy sziklaperemen táncolt volna és én lettem volna az egyetlen kapaszkodója.

- Szóval, Leont már ismered - biccentett Kalos a bátyám felé, mintegy köszönetképpen. - Ő itt…

- Sora Oswald - vágtam a szavába, mire egy pillanatra mindenkiben bennakadt a levegő.

Még bennem is. Sőt, a belém kapaszkodó Leonban is. Végül is, először használtam az új családnevem.

- Sokat hallottam már rólad, Sora Naegino - jelent meg az arcán ugyanaz a fölényes vigyor, amivel végigmért néhány perccel azelőtt, direkt kihangsúlyozva a lánykori nevem. - De nehogy azt hidd, hogy olyan jó vagy, amilyennek hiszed magad. Sosem lehetsz méltó párja a Halálistennek, kivéve, ha magad is azzá válsz.

- Ezt erősen kétlem - vontam fel a szemöldököm. - Két ember csak úgy lehet tökéletes partner, ha kiegészítik egymást. Ha mindketten ugyanolyanok, az egyensúly elveszik köztük és előbb vagy utóbb, de valamelyikük belefárad a próbálkozásba.

- Szóval - emelte meg a hangját Kalos, mire a nő elfordult tőlem. - A csapat többi tagja…

Én viszont már nem figyeltem. Egy pillantást vetettem még Yurira, aki elégedetten mosolygott, majd újból a főnök felé fordultam, de a szemem sarkából Leont figyeltem. A franciában forrtak az indulatok, ezt tökéletesen éreztem a szorításán és a belőle áradó mérhetetlen nagy feszültségből, ő mégis mesterien uralkodott a mimikáján és a tekintetén. Az álarc rajta volt, én pedig nem láthattam mögé. Aztán az eligazításnak vége lett és elindultak aláírni az ideiglenes szerződést. Yuri után akartam menni, de az erős karok a derekam köré fonódtak, én pedig újból a Démonom karjában találtam magam, miközben elképesztő gyengédséggel marcangolta az ajkaim.

- Köszönöm - motyogta, aztán elügetett a trapézokhoz, én pedig úgy bámultam utána, mintha megbolondult volna kissé.

Megfordulva épp elkaptam Rosetta és May vigyorát, mire elpirultam és Yuri után siettem. Épp az irodába akart belépni, mikor utolértem.

- Yuri!

- Mindjárt jövök, Kalos - szólt be, becsukva az ajtót és bevárva engem.

- Elmondanád, mégis mi a fészkes fene folyik itt? - támadtam rá azonnal, visszafogott hangerővel. - Mi akart az lenni az előbb?

- Mármint mi? - vonta fel a szemöldökét.

- Ez a nő - böktem az ujjammal a helyiségre, ahol épp a vörös tartózkodott. - Jobban utálja Leont, mint talán bárki más a világon. Sőt, engem is. Mit keres itt? Ki ő?

- Hidd el, Jacquline-nak megvan a maga oka, hogy gyűlölje Leont - borult el a tekintete. - Téged pedig nem utál, csak egyszerűen ő is sztár akar lenni, amiért bármit megtenne. Alapjába véve kedves lány, csak…

- Kedves?! - horkantam fel, magamban megjegyezve, hogy drága férjem rossz hatással van rám, édes bátyám pedig talán naivabb, mint én voltam annak idején. - Ez a nő akkor volt kedves, amikor a Földön még csak egysejtűek éltek! Cseppet sem kedvességre vall, amilyen gyűlölettel figyelt minket.

- Hidd el, ha megismered, kedvelni fogod.

- Kötve hiszem. Szóval, halljam! Ki ő. Azt tudom, hogy a Cirque de France-tól jött, hogy artista, hogy mi a neve. De miért pont ő kellett ide?

- Miért van olyan érzésem, hogy te Leon miatt vagy kiakadva? - vizslatta az arcom.

- Talán, mert úgy is van. Szóval? - fontam össze a karom a mellkasom előtt. - Felőlem itt állhatunk ítéletnapig is, ha nem vagy hajlandó beszélni.

- Az az igazság, hogy elterjedt a híresztelés, miszerint a Kaleidónál eléggé magasak a követelmények és erős a program, emiatt pedig nem nagyon merték vállalni az artisták, hogy idejöjjenek. Mindenki tudja, hogy mi vagyunk a legjobbak és senki sem mert megkockáztatni egy bukást itt, ami a karrierje végét jelentené.

- Csak ő - biccentettem. - Ez világos. De mi köze van Leonhoz?

- Azt hiszem, ezt jobb ha nem tudod. Sora! - emelte fel a kezét, amint ki akartam fakadni és olyan komoly tekintettel nézett rám, mint addig talán még soha. - Hidd el, mindenkinek jobb, ha ezt csak mi öten tudjuk.

- És ki a másik kettő, aki tudja? - csaptam le azonnal az újabb információra.

- Layla és Kalos. Előre figyelmeztetlek, hiába fogod megpróbálni kiszedni bármelyikünkből is, sosem fogod megtudni. Most pedig, ne haragudj.

Halkan csukódott mögötte az ajtó.

***

Az alig két órás délutáni edzésen a lehető legrosszabb hangulat uralkodott. Bár Jacquline nem volt az edzőteremben, az ezüsthajúval pedig egyetlen szót sem váltottunk gyakorlás közben, annyira dühös voltam, hogy azt bárki láthatta. A feszültséget ugyanis úgy vezettem le, hogy a lehető legnagyobb hévvel vetettem bele magam a gyakorlásba a falnál és elképesztő erővel löktem magam vissza a trapézra, hogy ugyanazzal a lendülettel visszaforduljak és újból ellökjem magam. Megállás nélkül csináltam az egészet, míg Leon a Kalos által rá kirótt egykezes fekvőtámaszokat csinálta.

Tudni akartad, mi az, amit Yuri tud Leonról, füstölögtem magamban egy újabb fordulónál. Hát, most megkaptad. Itt a nő, akivel kapcsolatos a dolog, amit a pasas nem akar neked elmondani, de persze, hogy nem fogod könnyen megtudni. Ha Layla és Yuri összebeszélt, akkor sem lehet kihúzni belőlük semmit, ha könyörögsz. Leon ugyanaz a kategória, akár a főnök és a nőn sem látszik, hogy túlságosan el akarná mondani az ügyet, találtam magam újból a falnál, hogy visszatérjek a trapézra. Pedig tudnom kell. Meg kell tudnom, különben nem kerülök közelebb Leonhoz.

Alig két perccel a befejezés előtt máris leugrottam a szivacsra, aztán zihálva leültem a padra és ittam. Az új artista megjelenésének hála hiba csúszott a legújabb tervembe, de nem akartam feladni. Nem tudtam feladni. Kellett nekem Leon, tudni akartam, hogy mi történt vele, hogy miért nem akar más lenni, mint a Halálisten; holott meglenne benne minden ahhoz, hogy boldog legyen és kedvesen viselkedjen. Emlékeztem még a bizonytalan, mégis boldog mosolyokra, amik előadás után ültek az arcán. Amiket csak én láthattam, mert a közönség túl távol állt a színpadtól ahhoz, hogy megfigyelhesse az apró változást, a többiek pedig… nos, őket pedig nem ő érdekelte.

Hirtelen cikázott át egy kósza gondolat az agyamon, mikor belépett Kalos és Leon is abbahagyta a feladatát.

- Gyerünk, fiatalok, indulunk!

Mindketten csak biccentettünk, a következő pillanatban pedig a lányok máris a nyakamban voltak. Miát hagytam utolsónak, miközben pedig a többiek el voltak foglalva azzal, hogy találgassanak, vajon ugyanolyan lesz-e a felkészülés, mint a múltkor, sikerült pár szót váltanom a barátnőmmel.

- Nézz utána, kérlek, ki ez a nő - kértem tőle halkan, pillanatnyi hezitálás után pedig hozzátettem. - És ha lehet, ne tudjon róla senki.

- Rendben - bólogatott buzgón. - Úgy is érdekelne, mitől van ilyen nagy szája. Kicsit olyan, mint May volt.

- Nem, ő más - figyeltem fel az épp ajtóban megálló nőre. - May rendes, de ez a nő… Rosszat akar. Érzem.

- Megkeresek róla mindent, aztán hívlak - ölelt meg még egyszer, halvány mosolyt csalva az arcomra. - Mindent bele, Sora.

- Köszi, Mia.

- Sora!

Leon mellettem teremve karolta át a derekam, finoman indítva útnak kifelé. Rá se nézett Jacquline-ra, ellenben és cseppet sem kedves pillantást vetettem rá. Abban a hitben indultam pakolni, hogy végre lesz néhány nyugodt napom és talán sikerül kissé jobban zöld ágra vergődnöm Leonnal. Nem is sejtettem, hogy mi vár rám a Grand Canyonban…

Kis, álarcos emberke ült az egyik trapézon, kihúzva egy kártyát az előtte lebegőkből.

- A Skorpió látja a ködből kivezető utat, de fél kimerészkedni, hiába próbál segíteni neki a Nyilas. Olyanok, mint a tűz és a víz, tökéletes ellentétek, mégsem lennének képesek elpusztítani a másikat. A Skorpió azonban túl sok fájdalmat és titkot rejt… Minden a Nyilason fog múlni… Élet és Halál lesz a tét…