AJÁNLOM AZ OLDALT
Igen, de itt vagy te, és jössz, mikor már éppen unnám…"*
Harminc másodperc. Ennyi időm volt, hogy a hosszú és kényelmetlen repülőút után ismét szilárd talajt fogjon a lábam, de Kalos máris megjelent és üdvözölt minket. Szó szerint a mélyvízbe lökött minket. Alig volt pár másodpercünk lerakni a cuccaink és átöltözni, máris edzenünk kellett. Azt hiszem, még azzal is keveset mondtam volna, ha alig fél óra elteltével kijelentettem volna, hogy életem legnehezebb edzésén veszek részt. Leon kiképzése és az előző manőverre való felkészülés semminek tűnt, eltörpült az újfajta Kalos-féle módszerhez képest. Tény, hogy Leonnak nagyobb volt a súlya, mint nekem, mégsem éreztem fairnek ezt a fajta keménységet, amit Ken és a főnök tanúsított felénk.
Mikor azonban este, fáradtan visszakapaszkodtunk a sziklaperemről, életemben először láttam Leont ilyen… ziláltnak. A haja az izzadtságtól csapzottan tapadt az arcára, verejtékcseppek gyöngyöztek a testén és úgy zihált, mintha legalább a marathoni táv húszszorosát kellett volna lefutnia. Egyszóval: ugyanannyira kimerítette a felkészülés, mint engem. Fáradtan lapátoltuk magunkba a vacsorát, majd minden további nélkül felmentünk. Gyors zuhany után átadtam neki a fürdőt és elkezdtem kipakolni. Vagyis elkezdtem volna, ha nem épp akkor tudatosodott volna bennem, hogy egy szobában kell aludnom vele. A gyomrom görcsbe rándult, de nem azért, mert féltem volna, hogy mit tesz. Inkább a kísértéssel voltam bajban, amit Leon jelentett nekem. A vágy, hogy megcsókoljam, hogy a karjába bújjak, mint mikor vigasztalni próbált. Hogy megöleljem.
Megráztam a fejem, aztán pakolni kezdtem. Azóta az este óta, mióta ott ültünk egymás mellett a szobájában, ugyanúgy viselkedett, mint eddig. Nem mutatott semmi sem arra, hogy bármi is megváltozott volna köztünk, pedig olyan nagy jelentőséget tulajdonítottam annak az egy mozdulatnak… talán túlságosan is nagyot. Leon még mindig zuhanyozott, mikor lefeküdtem és úgy aludtam el, mint akit fejbe vágtak. Egy szempillantás alatt.
***
A következő napokban minden megváltozott. Az egy szobában való alvás nemhogy valamivel közelebb vitt volna egymáshoz minket, de mintha egyre inkább távolított volna tőle. Mivel késő estig edzettünk, aztán fáradtan dőltünk az ágyba, alig beszéltünk, csak a többiek előtt. Mikor pedig én próbáltam beszélgetést kezdeményezni, nem figyelt rám vagy csak egyszerűen nem törődött azzal, amit mondtam. Ezen pedig cseppet sem segített sem Yume, sem Yuriék megjelenése. A két férfi közt a feszültség egyre nagyobb volt. A legrosszabb pedig az volt, hogy ugyanúgy elbizonytalanodtam, mint legutoljára. Ezúttal azonban nem a manővert illetően, hanem a tervem kapcsán.
Vajon tényleg megéri ennyit küzdeni? Hiszen, bármennyire is csókol, bármennyire is úgy tűnt néha pillanatokra, mintha érezne valamit, ő mégis Leon Oswald marad. Hiába a férjem. Hiába a partnerem a trapézon, hiába, hogy én szeretem. Lehet, hogy ennyi közel sem elég. De vajon mit kellene még csinálnom?
Az sem javított a dolgokon, amikor a lányok egyik hétvégére megjelentek.
Jacquline velük jött.
Az atombomba pedig robbant.
Amint megláttam a gépről lelépő nőt, azonnal éreztem, hogy semmi jó nem fog kisülni az egészből, amit csak igazolt, mikor gúnyosan végigmért minket. Hűvösen biccentettem neki, mire viszonozta, a következő pillanatban pedig már Mia lógott a nyakamon.
- Jaj, de jó, hogy látlak! - ujjongott. - Mesélj, milyen a felkészülés? Ken azt mondta, sokkal nehezebb, mint amit Laylával csináltál.
- Igen, nehezebb, de ez van - kényszerítettem magamra egy mosolyt, ami azonnal lehervadt az arcomról, mihelyst Leon Kaloshoz lépett és beszélgetni kezdtek. - Mondd, sikerült kiderítened valami erről a nőről?
- Sajnálom, Sora, de semmit - rázta meg a fejét szomorúan. - Egyszerűen képtelenség bármit is kideríteni róla. A semmiből robbant a cirkuszba, aztán ő lett a legsikeresebb artista a nők között. Ennyit találtam. Viszont, megkértem egy ismerősömet, aki magánnyomozó, hogy derítsen ki még néhány dolgot róla, hogy több információnk legyen. Azt mondta, megtesz minden tőle telhetőt és elkezdte a munkát, de eddig semmi eredmény.
- Mindenesetre, köszönöm.
- Az ebéd tálalva - jelent meg Sarah.
Egységesen vonultunk be a szűk kis konyhába, a lányok pedig élénk beszélgetésbe kezdtek. Felszabadultan nevettem, ahogy Anna legújabb őrültségeiről hallottam és végre újból olyan voltam, mint régen. Még ha csak percekre is. Délután folytatódott az edzés, azonban immár külön kellett dolgoznunk. A franciának az enyém mellett pár lépésnyire volt felállítva az állványa, amire a golyó volt felfüggesztve. Mondanom sem kell, neki ezerszer könnyebben ment a visszalökés, nekem az ő súlyával azonban meg kellett szenvednem. Ez is percről percre nehezebben ment azonban, ahogy a plázacica (ahogy Jacquline-t elneveztem) kijött és letelepedett a Démon mellé. Leon semmit nem reagált, csak még keményebben kezdett dolgozni. Úgy lökte vissza fél kézzel az acélgolyót, mintha legalábbis a tollpihe lenne. A kint álldogáló Kennek is feltűnt, de rövid döbbenet után azonnal nekem kezdett tanácsokat osztogatni. Úgy fél óra telhetett csak el, mikor a nő felsikkantott. Mindketten a francia párosra kaptuk a tekintetünk.
Az acélszürke tekintet vészesen villogott, ahogy hatalmas ragadozóléptekkel megindult a rémületében elsápadt nő felé, miközben az elhagyott golyó veszélyt sejtetően folytatta hintázó mozgását, immár gazdája nélkül.
- Leon! - csattantam fel, majd egyszerre indultunk meg futva a másik kettő felé.
A kiáltásainkra a többiek is megjelentek az ajtóban, majd mikor felmérték a helyzetet, ők is a segítségünkre indultak. Épp az utolsó pillanatban értük el a párost. Míg Ken gondolkodás nélkül a nő elé állt, én szinte szó szerint a páromra vetettem magam, erősen átfogtam a derekát, megakadályozva, hogy tovább mehessen.
- Eressz - sziszegte valami olyan állatias kifejezéssel az arcán, amihez hasonlót még sosem láttam. Tisztán ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy mihelyst kartávolságon belül kerül a nőhöz, darabokra szaggatja őt, akár egy párduc vagy tigris a prédáját. - Azonnal engedj el, Sora!
- Mi az, fáj az igazság, Leon? - kérdezte a magát biztonságban érző Jacquline. - Sophie…
Alig bírtam visszatartani, ahogy újból megindult.
- Ki ne merd ejteni a szádon még egyszer a húgom nevét! - bődült fel. A többiek azonnal megdermedtek és nem mertek közelebb jönni. - A könyökéig sem érsz fel, nincs jogod… nincs jogod ahhoz, hogy a szádra vedd a nevét!
- Bouqet, tűnj innen! - vágtam a másikhoz zihálva az erőlködéstől, de csak gúnyos kacajt hallottam magam mögül.
- Nézzenek csak oda! A félelmetes Halálistent egy nő védi. Szánalmas vagy, Leon…
- Jacquline! - lépett végre közbe Yuri is, mire megkönnyebbülten fellélegeztem. A következő pillanatban azonban én is megdermedtem. - Hagyd! Leon sosem fogja beismerni a bűneit. A gyávaság néha nagyon hasznos.
A cérna pedig elszakadt. A franciám egyetlen mozdulattal szabadult ki a karomból, majd a következő pillanatban arra eszméltünk a döbbenetből, hogy Yuri a véres orrát fogva szintén behúz egyet Yurinak. A maradék két férfi végre észbe kapott, így Ken azonnal lefogta Yurit, Kalos pedig keményen megtartotta Leont.
- Menj a pokolba, Killian! Nem volt elég kétszer tönkretenni az életem?! - zihálta.
- Megérdemelted! Utolsó rohadék vagy!
- Yuri! - csendült Layla rémült hangja.
- Ha én az vagyok, te mi vagy? Nem volt elég elüldöznöd, véglegesen tönkre akarsz tenni?
- Főnök, el ne engedje!
- Én téged? Ne röhögtess! Te mocskos…
- Pofa be! - ordítottam el magam, magam, mire mindketten meglepetten meredtek rám. - Kalos vidd be a drága férjem, mindjárt megyek, hogy ellássam a sebét.
- Milyen gondoskodó…
- Fogd be azt az ólajtó szádat, te liba, különben esküszöm olyat kapsz, amit nem teszel zsebre - fordultam ridegen a nő felé, miközben a morgolódó Leon be lett kísérve. - Ez az egész miattad van, úgyhogy nagyon ajánlom, rövid időn belül tűnj innen el. Te maradsz! - fordultam a házhoz induló Yuri után, aki azonnal megtorpant. - Ki vele! Mi a fene volt ez?
- Ne avatkozz bele! - intett le dühödten. - Ez csak hármunkra tartozik, semmi közöd hozzá.
- Igazán?
- Igen!
- Rendben - bólintottam. - Akkor vedd úgy, hogy mostantól nem ismerlek és tényleg nem tartozik rám a részedről. Viszlát.
"Nézd az árnyakat, Sors drótján ránganak:
mily büszkén, mégis mily esendőn!"*
Sebes léptekkel és meglepett tekintetektől kísérve robogtam be a házba, majd hatalmas robajjal robbantam be a szobába, ahonnét Kalos azonnal kioldalgott. Vettem volna elő az elsősegély dobozt, mikor a maga szokásos, morgó hangján megszólalt. Talán ezért is volt az, hogy nálam is elszakadt a cérna.
- Nem kell ellátni.
- Nem?! - fordultam meg dühtől remegő tagokkal, miközben tisztán éreztem, hogy ennek már nem lesz jó vége. Életemben nem voltam még olyan dühös, mint akkor, ott. De csak egyetlen személy volt jelen a háromból, akikre mérges voltam, így Leonon csattant az egész. De ha egyszer dühített a dolog… - Mégis mi a frászkarikát képzeltek ti magatokról? Hogy ölbe tett kézzel fogom nézni, ahogy gyilkoljátok egymást? Mégis mi az, ami miatt ekkora balhét kell csapni?
Ha addig komoly volt, most komorabb lett, mint bárki a tulajdon rokonának a temetésén. Az arckifejezése megkeményedett, a tekintete ridegen csillogott, én pedig egy pillanatra megrémülten, mert tisztán láttam a szemében ugyanazt a gyilkolási vágyat, amit nem sokkal korábban.
- Semmi közöd hozzá, hogy mi a problémánk.
- Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan, Leon. Tudni akarom, mi az, ami miatt már jó ideje ismét feszült a viszony közted és Yuri között! Ki vele!
- Ne üsd bele az orrod abba, ami nem rád tartozik! - csattant fel türelmetlenül.
Lehunytam a szemem és mély lélegzetet vettem, mielőtt újból ránéztem volna, különben egész biztosan semmi sem menthette volna meg attól, hogy megtépjem azt a csodás sörényt. A lehető legridegebben néztem rá, amennyire az indulataimtól telt.
- Rendben Oswald, ti akartátok. Nem érdekel egyikőtök sem, végeztem mindkettőtökkel. Viszlát - azzal amilyen gyorsan érkeztem, ugyanolyan sebességgel távoztam is.
***
A közeli kis erdőben kóvályogtam, hogy összeszedhessem a gondolataim és az érzéseim. Nevetséges volt, de tény: szétestem, méghozzá annyira, hogy nem voltam képes egy értelmes gondolatot sem összehozni az agyamban. Fájt, hogy egyikük sem mondta el, mi az, ami folyamatosan éket ver közéjük. Féltem megtudni, mi miatt gyűlölik egymást ennyire Jacquline-nel, mert féltem meggyűlölni őt, ahogy kezdetben féltem szeretni is. Rettenetesen éreztem magam. Hosszú ideig csak ültem egy kicsi, csendes tisztás partján, hallgatva a vízcsobogást, lehunyva a szemem, átadva magam a természetnek.
Agyilag teljesen kikapcsoltam és szellemileg feltöltődtem. Pontosan arra a csendre, arra a nyugtató kis szellősusogásra volt szükségem. Valamire, ami elvonja a figyelmemet az összezavarodott gondolataimtól, az érthetetlen érzéseimtől és a szétesett életemtől. Hallgattam, ahogy a madarak énekelnek és élveztem, ahogy az alkonyi napsugarak az arcom cirógatták…
Hirtelen tudatosodott bennem a hűlő levegő és a sötétedés, így azonnal indultam vissza a kunyhóhoz, mivel semmi kedvem nem volt a sötétben egyedül bóklásznom. Vagyis nem egyedül, hanem ki tudja, milyen állatok társaságában…
A ház látszólag nyugodt volt, a konyhából kihallatszott a vacsorázók hangja, én pedig halkan visszatértem a szobánkba. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor belépve Leon épp felpattant az ágyról. Ijedten hőköltem hátra a csukott ajtóhoz, ahogy pár lépéssel máris előttem termett, fenyegető tekintettel.
- Meg vagy te őrülve?! - sziszegte közvetlen közelről az arcomba. - Hol a fenében voltál?
- Én csak…
- Te csak ne csakozz! - csattant a hangja ostorként, én pedig behúztam a nyakam is. Az órákkal ezelőtti bátorságom nyomtalanul felszívódott, ahogy a veszélyes fenevad tekintetbe fúrtam a sajátom. - Fel tudod fogni, hogy akár valami bajod is eshetett volna?! Hol voltál órákon át?
- Leon, én…
Félúton megrekedt bennem a levegő. Az arcvonásai hihetetlen gyorsasággal lágyultak el és olyan tekintettel mért végig, amitől elpirultam. A következő pillanatban pedig az ajka már szenvedélyesen tapadt az enyémre és egész testével az ajtóhoz szorított. Pillanatok múlva már elvesztettem minden uralmat a saját testem felett és csak csókoltuk, csókoltuk egymást…
______________________________________________________________________________
idézet Michael Kuncze és Sylvester Lévay nagysikerű, Elisabeth c. musicaléből. Útvesztő minden út c. dal.
