egyetlen apró jel, semmi célzás nem mutatott arra, hogy úgy érezne, ahogy én… De akkor kihasznál? Kiszakadtam a csókból, hogy kétségbeesetten kutatni kezdjek valami bizonyíték után a tekintetében… Néztem az izgalomtól kipirult arcot, ahogy hirtelen megáll a mozdulat közepén és csak bámul. Reszkető kézzel nyúltunk egymás után, majd újból csókban forrtunk össze.

És hogy álmodom-e esetleg?

Kit érdekel?

***

Mindig utáltam Szent Iván éjjelét. Kiskoromtól kezdve éjszakai ember voltam, olvastam vagy gyakoroltam, bármit csináltam, csak ne kelljen aludni. És akkor van egy nap az évben, amikor az éjszaka a legrövidebb a többi naphoz képest. Különleges, elgondolkodtató. Főleg úgy, ha az a szeretett férfi ölel. Tökéletesen érzem a belőle áradó feszültséget és tudom, magam is ugyanolyan állapotban vagyok, mint ő. Hiába, hogy egy egész éjszakán át (a legrövidebb éjszakán át, bah!) szerettük egymást, a dolgok ismételten túlnőttek rajtunk. Az érzelmeink tréfát űztek velünk. Vagy csak velem? Lehet, hogy megőrültem? Lehetetlen, hogy kimondta volna. Az ég a földre zuhanna, ha tényleg azt mondta volna… Az őrült, veszettül dobogó szívem azonban hinni akar. Szeretni. Nem tudom megakadályozni, hogy a kérdés ki ne csússzon a számon.

- Mi?!

Közelebb húz magához, a nyakamba fúrja az arcát, míg én próbálom a fejemet úgy hátra felé fordítani, szinte kitörve a nyakam, hogy láthassak valamit az arcából. Félresimítom a zavaró tincseket, hogy lássam a takaróra szegeződő, elképesztően tiszta, mégis viharszerű tekintetet. Nézem, kutatóan, figyelve, miközben győzködöm magam, hogy csak hallucináltam. Talán el is hittem volna, ha nem szólal meg újból, ugyanazon a rekedt, elfojtott hangon.

- Szeretlek.

És én csak nézek. Meghaltam? Megőrült? Én őrültem meg? Ébren vagyok vagy álmodok? Ez a valóság vagy érzéki csalódás csupán? Miért szorul össze ennyire fájdalmasan a szívem? Miért remegek? Mi ez az érzés? Sebezhetőnek látom, talán életemben harmadszor. És nem értem. Sem őt, sem magam, sem a bennem kavargó érzéseket. Semmit. Mintha belül, mélyen bennem bomba robbant volna. Rám emeli a tekintetét. Látom a gyengédséget, a féltést, az aggodalmat, amely délután óta nem tűnt el és igen, a szerelem lángjai is ott lobognak. Hitetlenkedve csóválom a fejet, a teljes döbbenet kifejezésével az arcomon, aztán hirtelen, szinte hisztérikusan kirobban belőlem a nevetés. Látom az értetlen tekintetet, mire a tenyerembe veszem az arcát és csókolom, mindenhol, bárhol, mindegy, csak érezzem.

- Őrült - nyögtem levegő után kapkodva. - És ezt csak most mondod?!

- Ez cseppet sem vicces, Sora - morogja, én pedig szeretetteljesen simítok végig az arcán.

- Tudom - mosolyogtam. - De olyan későn mondtad! Annyira közömbös voltál és én…

- Csss! - tette a mutatóujját a számra, elejét vágva a mondanivalómnak, majd elvéve az ujját, apró csókot kaptam. - Szükségem van rád, Sora. Itt, most, mindig. Érted? Szeretlek.

- Akkor miért hagytál itt? - bukott ki belőlem meggondolatlanul az újabb kérdés. - Miért mentél el két évre?

- Mon amour*, én nem érdemellek meg - felelte a tekintetét az enyémbe fúrva. - Ezt te is jól tudod. Ne! - emelte meg a kezét, mielőtt megszólalhattam volna. - Nem ismersz, Sora. Nem tudsz rólam mindent.

- Nem kell tudnom többet, mint amit most tudok - bújtam hozzá. - Szeretlek. Ez több, mint elég.

- Ezt jusson eszedbe mindig - mormolta magához szorítva, majd minden további nélkül belecsókolt a nyakamba. - Inkább aludjunk. Ha holnap nem leszünk kipihentek, Kalos dühös lesz.

Percek múlva már csak a halk szuszogást hallottam magam mögül, ahogy édesen alszik, én azonban képtelen voltam aludni. Figyeltem a karját az enyémen és boldog voltam. Végül, befészkeltem magam a karjába és elaludtam.

***

A következő napok olyanok voltak a rettenetesen sok edzés ellenére, mintha nászúton lettünk volna. Bár Leon kívülről még mindig ugyanolyan rideg volt, mint eddig, a többiekkel szembeni viselkedése pedig cseppet sem lett kedvesebb, elképesztő változáson ment keresztül, amit csak én láthattam. Amint kettesben maradtunk, akár néhány percre is, olyanok voltunk, mint két eszét vesztett szerelmes. Bolondságokat suttogtunk egymásnak minden este, napközben pedig el nem mozdultam volna mellőle, történhetett bármi. Végre, úgy éreztem, hogy kezd minden a helyére kerülni, hogy újból van családom, bár Yume őrületesen hiányzott.

Aztán a felkészítés ideje letelt, mi pedig újból a gépre szálltunk és indultunk vissza Cape Marybe.

Boldog voltam és bizakodó. Nem hittem volna, hogy problémák sora fog felmerülni…

***

A reptéren már várt minket a kis csapat: Yuri és a lányok. Nevetve fogadtam Marion és Rosetta viharos ölelését, majd Anna és Mia puszijait. Amint kiszabadultam a kezeik közül, újból Leon ölelésében találtam magam és díjaztam, hogy Yuri nem támadt rá azonnal.

- Yume hogy van? - fordultam azonnal fogadott bátyám felé, kegyesen elfeledve, mekkora balhét csapott nemrég.

- Jól érzi magát Sophieval - felelte, mire a francia erősebben szorította a derekam. - Layla arra kért, jöjjetek hozzánk, mert beszélni akar veled és nem szerette volna a gyerekeket cipelni.

- Persze - bólintottam, majd minden további nélkül követtük a kocsihoz.

Leon egyetlen pillanatig habozott csupán, amíg magammal nem húztam és csókot nem loptam tőle. Halvány mosoly futott át az arcán, ahogy követett. A kocsiban jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, kérdeztem a gyerekek felől, aztán Yuri érdeklődött az edzésről, én pedig részletesen meséltem el neki mindent, amit tudni akart, miközben Leon bámult ki az ablakon. Időnként megszorítottuk egymás kezét, amíg végre a villához nem értünk. Egészen nyugodt voltam, amíg a nappaliba belépve meg nem pillantottam Jacquline-t.

- Bouqet - biccentettem felé.

- Oswald - viszonozta a köszöntést, nem törődve sem Yurival, sem Leonnal. - Had mutassak be neked valakit. Ő itt Sebastien Lereou, a partnerem. Sebastien, ő itt Sora Oswald, Leon felesége. Leont már ismered.

- Megtiszteltetés megismerni egy ilyen nagy nevet, mint ön, Madame - nyújtotta a kezét, én pedig egy erőtlen félmosollyal az arcomon fogadtam a kézfogást.

- Részemről az öröm.

- Leon - biccentett a mellettem álló Démonnak.

- Sebastien.

- Nem mondhatom, hogy örülök a viszontlátásnak, de remélem, nem várod el, hogy hazudjak.

- Én sem örülök a találkozásnak, Lereou - felelte kissé ingerültebben a kelleténél, én pedig akaratlanul kapaszkodtam jobban az ingébe.

- Jaj persze, el is felejtettem azt a kis incidenst köztetek - nevetett fel erőltetetten Bouqet.

Leontól csak metsző pillantást kapott, míg a kanapén Layla az ajkába harapott és Yurira meredt. A szőke szintén zavarban volt, gondosan kerülte a tekintetem.

- Miféle incidensről van szó? - kérdeztem bizonytalanul a három francia között kapkodva a tekintetem, mire Lereou egyenest a szemembe nézett.

- Leon megölte a feleségem.

_____________________________________________________________________________________

*(fr.) Szerelmem.